„A kommunizmus keresztény vértanúinak torz értelmezése” – a történelem drámai fejezete, amelyet az európai köztudat figyelmen kívül hagy és tévesen értelmez

Ez a címe annak a hosszú cikknek, amely az „Osservatore Romano” vatikáni politikai-vallási napilap április 26-i számában jelent meg Andrea Possieri tollából. A cikk részletesen beszámol a nemzetközi konferenciáról, amelyet kedden tartottak a Római Magyar Akadémián, és amelynek előadói közül már többeket megszólaltattunk műsorunkban.

A történetírási vitákban csak rendkívül ritkán kap megfelelő helyet a katolikus egyház és a nemzetközi kommunista mozgalom közötti kapcsolat – állapítja meg a cikkíró, hozzátéve, hogy a viták általában véve nem mutatnak túl az Ostpolitikra – a Vatikán keleti politikájára – vonatkozó szokásos megjegyzéseknél. És még ennél is szórványosabban esik szó az európai kollektív emlékezetben a hit vértanúiról, vagyis azoknak a világi és felszentelt híveknek az ezreiről, akik életükkel fizettek pusztán azért, mert kereszténynek vallották magukat.

Alain Besançon francia író „Az évszázad csapása” (1998) c. művében nem hiába jegyezte meg keserűen: annak ellenére, hogy a kommunizmusnak több hitvalló vértanú áldozata volt, mint az egyház történelme bármelyik időszakának, nem tapasztalható sem sietség, sem buzgóság arra nézve, hogy elkészítsék a kor mártirológiáját.

Andrea Possieri röviden összefoglalja az egyes előadásokat, hangsúlyozva, hogy a konferencia új, és a történetírás gyakran margóra szorult szempontjaira világított rá. Egyben pótolhatatlan kiindulási pontot jelentett ahhoz, hogy módszeresen elemezzék a katolikus egyház és a nemzetközi kommunista mozgalom kapcsolatát. Kiindulási, nem pedig érkezési pont volt tehát ez a római nemzetközi konferencia.

A cikkíró felidézi a magyar Mindszenty, a lengyel Wyszyński és a cseh Beran bíborosok drámai történetét, hősies tanúságtételét, majd rámutat arra a sajátos politikai-kulturális kapcsolatra, amely a kelet-európai rezsimek kegyetlensége és a vasfüggönyön kívüli országokban a kommunizmus szimbolikus ábrázolása között létezik.

Nem lényegtelen, hogy a nyugati közvélemény számára még ma is nagyrészt arra van szükség, hogy rekonstruálják az elhallgatott vagy teljesen figyelmen kívül hagyott történeteket, a kommunista rezsimek által bebörtönzött, megkínzott és megölt hitvallók, vértanúk élettörténetét. Ezeket az emberi történeteket a kor kulturális érzékenységének megfelelően értelmezték, felhígították egészen odáig, hogy kitörölték az európai kollektív emlékezetből.

Andrea Possieri cikke befejező részét Mindszenty József bíborosnak szenteli.
Esetét iskolapéldának nevezi. A magyar prímás ugyanis nem pusztán üldöztetést és börtönbüntetést szenvedett el Magyarországon, hanem nagyjából a hatvanas évek közepétől kezdve erkölcsi, jelképes és kulturális börtönbüntetésre is ítéltetett a nyugati közvéleményben, amely egészen más okoknál fogva a közélet peremére szorította, egészen odáig, hogy elavultnak, a modern idők számára érthetetlennek minősítette. Mindszenty, és vele együtt sokan mások, a múlt embereivé váltak, akik az egyház monarchikus felfogásához ragaszkodtak és végső fokon egy konzervatív és reakciós katolikus egyházat képviseltek, amelyet túlhaladott a történelem csodálatos fejlődése.

Mindszenty József bíboros, Krisztus evangéliumának tanúja és a magyar nemzet legbensőbb énjének olyan mélyreható képviselője „még holtában is beszél”. Továbbra is jelképe marad a közép kelet-európai kommunista rezsimek hitük miatt üldözött és legyilkolt hitvalló vértanúinak – olvassuk az „Osservatore Romano” c. vatikáni napilap április 26-i számában.

(vm)