„Számon tartva” – kiállítás a kommunista egyházüldözés pap áldozatairól – Kovács Gergely
okl. posztulátor megnyitó beszéde
Amikor először találkoztam
a kiállítás rendezőjével, Tikovics Ernővel, akkor a Szent István Rádió képviseletében
érkezett egy kolléganőjével, aki szentté avatási témában készített velem interjút.
Ernő többször belekérdezett, csupa szokatlan és merész kérdése volt, amit egyszerre
éreztem szimpatikusnak és bosszantónak. Mert ugyan szívesebben beszélgettem volna
ezekről, de közben egy komoly interjút kellett volna adnom, amit ezek a kérdések kicsit
megzavartak. Bizonyos értelemben zavarba ejtő ez a kiállítás is: a sok hitvalló és
vértanú között vannak alig ismert személyek és vannak ún. problémás személyiségek,
akikről nehéz eldönteni, hogy milyen kategóriába soroljuk őket.
Ernő barátom
is nehezen kategorizálható, amolyan nonkomform ember, és ezt azért tartom fontosnak
hangsúlyozni, mert az ilyen emberek lelkesedése, kitartása és bátorsága sok nehéz
történelmi helyzetben bizonyította már, hogy jó ügyekben milyen nagy szolgálatot tehetnek
egy adott közösségnek. Életük kockáztatásával ilyen asszonyok őrizék meg az 1848-as
magyar hősök relikviáit, ilyen emberek gondoskodtak a vértanúk méltó temettetéséről
és egy ilyen bátor ember kérte el Krisztus testét nagypéntek sötétjében is, hogy sírba
fektethesse az Urat, aki harmadnap megnyitotta előttünk az örök élet kapuját.
Az
itt bemutatott tanúságtevők életében nem csak az a fontos, hogy milyen rendszer miként
üldözte őket, hanem az, ahonnan az erőt merítették 32 késszúrás vagy az embertelen
börtönviszonyok elviselésére: Isten kegyelmi ereje és az örök élet biztos reménye.
A hívő nép számon tartotta és számon tartja tanúságtételük példáját, és ez a legfontosabb
hitelesítő pecsét, amit maga a Szentlélek biztosít: ez a szentté avatások két évezredes
történetének megkerülhetetlen bizonyossága.
A szentté avatások legkorábbi,
ún. spontán időszakát idézi ez a kiállítás, amikor az első egyházüldözés vértanúinak
emlékét családias közösségek őrizték, és tiszteletük búvópatakként szinte azonnal
elindult a kiteljesedés útján. „Egy tárgy többet mond ezer szónál” – fogalmaztak a
kiállítást rendező Tikovics testvérek, mert a hosszas előkészítő munka során tapasztalhatták,
hogy egyiket-másikat milyen áldozatok árán őrizték meg és milyen nagy becsben tartják.
Rengeteg személyes és lelki élmény rejtőzik e tárgyak mélyén, Isten szeretetének tapasztalata
a kommunista egyházüldözés idején. Ezek a tárgyak, ahogy tulajdonosai is mind, élettel
vannak megáldva, mert, ahogy a zsoltárossal együtt valljuk: Nem a sírba szállók dicsérnek
téged Uram, hanem az örökké élők!
A börtöni tárgyak között figyelemreméltó
a gyufás skatulyában elférő misefelszerelés, vagy a kenyérbélből, villanydrótból készült
rózsafüzérek. „Isten örök!” – olvashatjuk egy titkos cserkésznaplóban, megcsodálhatjuk
a Sziklatemplom megmaradt oltárdíszeit vagy azokat a sok darabra vágott habitusokat,
melyek a titkos szerzetesi beöltözések jelképes kellékei és a hit megőrzésének beszédes
tanúságtevői.
A megtekinthető tárgyak köre – hála a közelmúltban megnyílt
új bazilikai kincstárnak – jelentős anyaggal egészül ki: Isten Szolgája Mindszenty
József bíboros hercegprímás hagyatékának legszemélyesebb emlékeivel.
Azért
fontos ennek a két kiállításnak a találkozása, mert ahogy Erdő Péter bíboros a közelmúltban
egy konferencián fogalmazott: Mindszenty bíboros élete összegzi számunkra a XX. század
magyar vértanúinak és hitvallóinak életét, és a visszaemlékezésekből tudjuk, hogy
ezek a tanúságtevők Mindszenty bíboros helytállásából merítettek példát és erőt.
A
Szent István Bazilika mától kétszeresen is nemzeti szentély, liturgikus életén és
a csütörtöki egész éjszakás hazánkért engesztelő virrasztáson túl ezek a kiállítások
is kegyelmet közvetítenek, és lelki élményt ajándékoznak nekünk és minden ide látogatónak.
Ezért – ebben a börtönviszonyokat is idéző egyszerű, téglafalas környezetben – ez
egy végtelenül gazdag kiállítás. Köszönet érte a kiállítást egybegyűjtő, a vitrineket
saját és kölcsönpénzből megvásároló Tikovics testvéreknek, a tárgyakat kölcsönző magánszemélyeknek
és intézményeknek valamint az itt helyet biztosító Szent István Bazilikának.
A
sok érdekes tárgy közül a legbeszédesebb a napokban fog megérkezni a kiállításba:
Isten Szolgája Brenner János ún. burzája, melyben az Oltáriszentséget vitte a szíve
fölött, amikor a vértanúsága éjszakáján, papi kötelességét teljesítve 1957 decemberében
elindult utolsó földi útjára. Ma már az ellene indított hajtóvadászat szörnyű éjszakájának
rekonstrukciójából tudjuk, hogy a fiatal Jancsi atya soha se hátra, hanem mindig előre
menekült, ahová őt, mint papot tudomása szerint beteghez hívták. Ahogyan hűséges paptársai,
ő is minden körülmény ellenére teljesíteni igyekezett lelkipásztori hivatását.
A
kommunista egyházüldözés papi áldozatai, ezek a jó pásztorok miközben a rájuk bízott
lelkeket szolgálták, Krisztust hordozták ajkukon, Krisztust hordozták szívükben, Krisztust
hordozták minden cselekedetükben! – ennél többet és nagyobbat róluk nem mondhatunk.
A kommunizmus bukását Isten után az ő áldozataiknak is köszönhetjük.
Mély lelkiséget
áraszt magából ez a ma nyíló kiállítás: elcsendesít, Istenhez fordít bennünket. Nem
a „bosszúállás angyalához”, hanem a megbocsátás, a kiengesztelődés és a valódi béke
Istenéhez! A hívő lélek nem elégtételt vár vagy követel, hanem hálaadással – megerősödött
hittel, biztosabb reménnyel és nagyobb szeretettel – távozik innen. Hitvallóink és
vértanúink közbenjárására azt kívánom mindnyájunknak, hogy mi is lehessünk Krisztus-hordozók,
és ha földi utunk véget ér, az Úr Jézus fogadjon be minket örök szeretetébe!