„Zala segélykiáltása” – Mindszenty József, a jó pásztor
Perger Gyula, szombathelyi
egyházmegyés pap előadása, amely 2012. március 30-án hangzott el Zalaegerszegen, a
bíboros születésének 120. évfordulójára rendezett emlékkonferencián.
Pehm József
fiatalon, 1917-ben került Zalaegerszegre hittanárnak, majd két év múlva a város és
öt filiájának plébánosa lett. Később a püspök a zalaegerszegi esperesi kerület élére
is kinevezte, mint esperest.
Az Emlékiratok tanúsága szerint Pehm József úgy
lett a zalai rész püspöki biztosa is, hogy az 1927-es szombathelyi egyházi zsinaton
ismertette a Szombathelyi Egyházmegye zalai részében uralkodó hátrányos egyházi és
kulturális állapotokat:
A zsinati előkészültek egyik legjelentősebb dokumentuma,
amely gyakorlati következményeit tekintve a legnagyobb hatású javaslat volt a zsinati
munkában, Pehm József zalaegerszegi plébánosnak köszönhető. A memorandum címe „Zala
segélykiáltása. A plebániák szaporitásának ügye a szombathelyi egyházmegye zalai részében”
A dokumentum olyan meglehetősen negatív tapasztalatok eredménye, melyeket Pehm József
sok éves Zala vármegyei ténykedése során gyűjtött, s azokat orvosolni próbálta.
Mint
Pehm írja, erről a területről a magyar közvélemény – nyelvészeti szempontokat leszámítva
– alig tud valamit. Pedig a vidék népe, neves tudósok szerint közeli rokona a székelyeknek.
Egyszerű földművesek viselnek itt erdélyi főnemesi neveket.
A négy járás népe
színkatolikus.
A nép anyagi viszonyai elszomorítóak. A szegénység nagy: […]
Téli időben az iskolás gyerekekről lerí a nyomorúság. Azokról is, akik járnak iskolába,
azokról is, kik nem jöhetnek. Általános jelenség a télen át is mezítlábos, rongyos
gyerek. […] A következőkben a terület hitéleti viszonyait vizsgálja meg a szerző,
majd kitér arra, hogy a lelkipásztorkodás minőségét az útviszonyok is befolyásolhatják.
Azok pedig nagyon rosszak a területen. A nagy távolságok 20-25 km a plébánia és a
filia között csak nehezítik a helyzetet. Ilyen infrastrukturális viszonyok mellett
nehéz követelmény a vasárnapi szentmise biztosítása és látogatása. Olyan falvak is
vannak, ahol hónapokig nem lehetséges templomba menni. Télen sok esetben képtelenség
egyházi temetést tartani.
A négy járás területén alig található templom és
kápolna. A kulturális viszonyok sem rózsásak. Harmincnyolc községnek még nincs
iskolája. Zalában 25,2%-os az analfabéták aránya, ez a Dunántúl legrosszabb mutatója,
mélyen az országos átlag alatt. A vizsgált területen még ennél is rosszabb az állapot:
29,1% az analfabéták aránya. Olyan falvak is vannak, ahol a lakosság több mint fele
nem tud írni-olvasni. Pehm a következő teendőket javasolja:
- át kell csoportosítani
a filiákat, valamint új plébániákat, helyi káplánságokat kell szervezni ott, ahol
erre a javadalom megvan, - az új plébánia vagy helyi káplánság lélekszáma legalább
nyolcszáz fő legyen, mert csak így számíthat a hiányzó jövedelem kongrua kiegészítésére.
A
zsinat Pehm József memorandumát egyhangúlag elfogadta, és egyik legsürgetőbb feladataként
tűzte ki Zala megsegítését és a szükséges lelkipásztori keretek megszervezését.
Hogyan
kezdődött a szervezés?
Pehm József püspöki biztos alapos előkészítő munkája
után megkezdődhetett a szervezés az 1928-as esztendőben. 1928 és 1941 között tizennégy
kurácia alakult. 1928-ban nyolc – Szentadorján, Becsehely, Gáborjánháza, Rigyác, Resznek,
Gutorfölde, Eszteregnye, Kerkakutas –, 1930-ban Petrikeresztúr, 1931-ben Tótszerdahely,
1933-ban Tófej-Lórántháza, 1934-ben Pajzsszeg, 1938-ban Gellénháza és 1939-ben Kálócfa
központtal létesültek önálló lelkészségek.
Az 1927-es egyházmegyei zsinattól
1941-ig a Szombathelyi Egyházmegye zalai részében az addigi huszonöt plébánia mellett
újonnan létesült tizennégy önálló lelkészség. A Levéltárakban fellelhető források
tanúsága szerint valamennyi lelkészség életképesnek bizonyult.
Összegzésként
elmondhatjuk, hogy: Általában mindegyik egyházmegyénkben – régen is, ma is – egyedi
és alkalomszerű, helyi jellegű volt egy-egy új templom építése, a plébánia-alapítás,
az állandó papi jelenlét megszervezése. Ott és akkor történt ez, ahol éppen megsokasodott
a lakosság és a helyiek kellő anyagi erőket tudtak előteremteni.
Mindszenty
azonban nem csupán egyetlen településsel foglalkozott, hanem egy összefüggő területet
vett vizsgálat alá, és globálisan tekintette végig azt, valamint annak, és lakosainak
egyházi helyzetét. Így valósulhatott meg az egész terület regionális fejlesztési terve.
Merőben új dolog volt ez a XX. századi magyar egyház történetében.
A szervezőmunka
első lépése volt a terület lelkiismeretes, alapos, és rendkívül aprólékos áttanulmányozása.
Ennek eredménye lett a minden lényeges szempontra kiterjedő egyház-szociográfiai tanulmány
– Zala segélykiáltása. A plébániák szaporításának ügye a szombathelyi egyházmegye
zalai részében című Pehm memorandum –, amely hű képet ad a célba vett terület lakosainak
fizikai, szellemi és hitbeli életének tényleges állapotáról. A tanulmány sokoldalúan
bizonyított konklúziója: hihetetlen nyomor szellemi, fizikai és hitbeli vonalon egyaránt.
Ugyancsak
új mozzanat az a realista szemléletmód, amellyel Mindszenty a problémákat megközelítette
és láttatni engedte. Az 1920-1940 közötti két évtized a „diadalmas világnézet” időszaka
hazánkban; az 1931-es Szent Imre-év, s az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus
közötti, a felső szinteken igen látványos egyházi sikerekben tündöklő időszak. S alighanem
csak ezeket érzékelte az akkori művelt közvélemény, s ezek kerültek be az akkori és
a mai egyháztörténeti művekbe, monográfiákba is.
Ugyanakkor, ezekben az években
a fizikai, szellemi és hitbeli árnyékban élő hívők millióiról nem esett szó; a vasárnapi
szentmiséhez, szentbeszédhez igen ritkán jutó, hitoktatásban alig-alig részesülő,
az Eucharisztia hetenkénti ünneplésében, ünnepi közösségében részt venni nem tudó
katolikusok millióiról. Ugyanígy nem esett szó a zalai aprófalvak éhező, mezítlábas
felnőttjeiről, nehéz paraszti munkát végző, elvaduló fiatalokról, gyerekekről, de
a velük foglalkozó nyomorgó, kilométerek sokaságát talpaló lelkipásztorokról sem.
Erről őszintén beszélni – erre alig történt kísérlet az 1920-as, 1930-as években.
Mindszenty
munkásságának újszerűségét mutatja, hogy ő személyesen tanulmányozta – ott helyben
– a magyar katolikus hívőtársadalom legszegényebb, legelesettebb, legtöbb segítségre
szoruló tekintélyes lélekszámú rétegét, tehát hiteles, személyes ismeretei, tapasztalatai,
megrendítő élményei voltak az ő sorsukról. Egyik XX. századi prímásunknak sem voltak
ilyen korábbi tapasztalatai
Mindszenty a testi-lelki nyomorúságban élő aprófalvak
hívőseregét akarta megmenteni és felemelni. Újszerű vonás bontakozik ki a sok száz
levél száraz szövegeiből: Mindszenty papi szívének tevékeny, a „jó pásztor” odaadó,
küzdő, s ha kell, szigorú szeretete. Ez nyilvánult meg tevékenységében: legyen e nép
körében is pap, lelki vezető, vagy legalább legyen minél közelebb hozzájuk a lelkipásztor,
akihez atyaként fordulhatnak.
Legyen templomuk, hogy ünnepelhessenek a hétköznapok
után; legyen a vasárnap ünnep és együttlét számukra; legyen közösséget szervező és
összekovácsoló központja ennek a népnek is az Ige és az Eucharisztia asztala a templomban.
Ne legyenek ettől megfosztva ők sem, hanem a közelükben legyen az értük, szegényekért
is Krisztus áldozatát bemutató, Krisztust megjelenítő, Krisztust közéjük lehívó pap,
erőt adva ezáltal a nehéz, emberpróbáló hétköznapjaikhoz.
Pap és hívő igen
nagy megbecsülése sugárzik Mindszenty e fáradozásaiból és ez irányú küzdelmeiből.
Továbbá egy érdekes, eddig ismeretlen jellemvonás: a levéltárban fellelhető iratokban
számos jel mutat arra, hogy milyen nagy együttérzéssel és segítőkészséggel gondolt
mindig a nagyszámú, messze fekvő filiafalvakat télen-nyáron felkeresni köteles lelkipásztorokra.
Missziós
terület volt ez a zalai vidék. Mindszenty ezt a problémát tisztán látta, s megoldandó
feladatként tűzte ki célul maga elé.