„Zala segélykiáltása” – Mindszenty József, a jó pásztor

Perger Gyula, szombathelyi egyházmegyés pap előadása, amely 2012. március 30-án hangzott el Zalaegerszegen, a bíboros születésének 120. évfordulójára rendezett emlékkonferencián.

Pehm József fiatalon, 1917-ben került Zalaegerszegre hittanárnak, majd két év múlva a város és öt filiájának plébánosa lett. Később a püspök a zalaegerszegi esperesi kerület élére is kinevezte, mint esperest.

Az Emlékiratok tanúsága szerint Pehm József úgy lett a zalai rész püspöki biztosa is, hogy az 1927-es szombathelyi egyházi zsinaton ismertette a Szombathelyi Egyházmegye zalai részében uralkodó hátrányos egyházi és kulturális állapotokat:

A zsinati előkészültek egyik legjelentősebb dokumentuma, amely gyakorlati következményeit tekintve a legnagyobb hatású javaslat volt a zsinati munkában, Pehm József zalaegerszegi plébánosnak köszönhető. A memorandum címe „Zala segélykiáltása. A plebániák szaporitásának ügye a szombathelyi egyházmegye zalai részében” A dokumentum olyan meglehetősen negatív tapasztalatok eredménye, melyeket Pehm József sok éves Zala vármegyei ténykedése során gyűjtött, s azokat orvosolni próbálta.

Mint Pehm írja, erről a területről a magyar közvélemény – nyelvészeti szempontokat leszámítva – alig tud valamit. Pedig a vidék népe, neves tudósok szerint közeli rokona a székelyeknek. Egyszerű földművesek viselnek itt erdélyi főnemesi neveket.

A négy járás népe színkatolikus.

A nép anyagi viszonyai elszomorítóak. A szegénység nagy:
[…] Téli időben az iskolás gyerekekről lerí a nyomorúság. Azokról is, akik járnak iskolába, azokról is, kik nem jöhetnek. Általános jelenség a télen át is mezítlábos, rongyos gyerek. […]
A következőkben a terület hitéleti viszonyait vizsgálja meg a szerző, majd kitér arra, hogy a lelkipásztorkodás minőségét az útviszonyok is befolyásolhatják. Azok pedig nagyon rosszak a területen. A nagy távolságok 20-25 km a plébánia és a filia között csak nehezítik a helyzetet.
Ilyen infrastrukturális viszonyok mellett nehéz követelmény a vasárnapi szentmise biztosítása és látogatása. Olyan falvak is vannak, ahol hónapokig nem lehetséges templomba menni. Télen sok esetben képtelenség egyházi temetést tartani.

A négy járás területén alig található templom és kápolna. A kulturális viszonyok sem rózsásak.
Harmincnyolc községnek még nincs iskolája. Zalában 25,2%-os az analfabéták aránya, ez a Dunántúl legrosszabb mutatója, mélyen az országos átlag alatt. A vizsgált területen még ennél is rosszabb az állapot: 29,1% az analfabéták aránya. Olyan falvak is vannak, ahol a lakosság több mint fele nem tud írni-olvasni. Pehm a következő teendőket javasolja:

- át kell csoportosítani a filiákat, valamint új plébániákat, helyi káplánságokat kell szervezni ott, ahol erre a javadalom megvan,
- az új plébánia vagy helyi káplánság lélekszáma legalább nyolcszáz fő legyen, mert csak így számíthat a hiányzó jövedelem kongrua kiegészítésére.

A zsinat Pehm József memorandumát egyhangúlag elfogadta, és egyik legsürgetőbb feladataként tűzte ki Zala megsegítését és a szükséges lelkipásztori keretek megszervezését.

Hogyan kezdődött a szervezés?

Pehm József püspöki biztos alapos előkészítő munkája után megkezdődhetett a szervezés az 1928-as esztendőben. 1928 és 1941 között tizennégy kurácia alakult. 1928-ban nyolc – Szentadorján, Becsehely, Gáborjánháza, Rigyác, Resznek, Gutorfölde, Eszteregnye, Kerkakutas –, 1930-ban Petrikeresztúr, 1931-ben Tótszerdahely, 1933-ban Tófej-Lórántháza, 1934-ben Pajzsszeg, 1938-ban Gellénháza és 1939-ben Kálócfa központtal létesültek önálló lelkészségek.

Az 1927-es egyházmegyei zsinattól 1941-ig a Szombathelyi Egyházmegye zalai részében az addigi huszonöt plébánia mellett újonnan létesült tizennégy önálló lelkészség. A Levéltárakban fellelhető források tanúsága szerint valamennyi lelkészség életképesnek bizonyult.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy: Általában mindegyik egyházmegyénkben – régen is, ma is – egyedi és alkalomszerű, helyi jellegű volt egy-egy új templom építése, a plébánia-alapítás, az állandó papi jelenlét megszervezése. Ott és akkor történt ez, ahol éppen megsokasodott a lakosság és a helyiek kellő anyagi erőket tudtak előteremteni.

Mindszenty azonban nem csupán egyetlen településsel foglalkozott, hanem egy összefüggő területet vett vizsgálat alá, és globálisan tekintette végig azt, valamint annak, és lakosainak egyházi helyzetét. Így valósulhatott meg az egész terület regionális fejlesztési terve. Merőben új dolog volt ez a XX. századi magyar egyház történetében.

A szervezőmunka első lépése volt a terület lelkiismeretes, alapos, és rendkívül aprólékos áttanulmányozása. Ennek eredménye lett a minden lényeges szempontra kiterjedő egyház-szociográfiai tanulmány – Zala segélykiáltása. A plébániák szaporításának ügye a szombathelyi egyházmegye zalai részében című Pehm memorandum –, amely hű képet ad a célba vett terület lakosainak fizikai, szellemi és hitbeli életének tényleges állapotáról. A tanulmány sokoldalúan bizonyított konklúziója: hihetetlen nyomor szellemi, fizikai és hitbeli vonalon egyaránt.

Ugyancsak új mozzanat az a realista szemléletmód, amellyel Mindszenty a problémákat megközelítette és láttatni engedte. Az 1920-1940 közötti két évtized a „diadalmas világnézet” időszaka hazánkban; az 1931-es Szent Imre-év, s az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus közötti, a felső szinteken igen látványos egyházi sikerekben tündöklő időszak. S alighanem csak ezeket érzékelte az akkori művelt közvélemény, s ezek kerültek be az akkori és a mai egyháztörténeti művekbe, monográfiákba is.

Ugyanakkor, ezekben az években a fizikai, szellemi és hitbeli árnyékban élő hívők millióiról nem esett szó; a vasárnapi szentmiséhez, szentbeszédhez igen ritkán jutó, hitoktatásban alig-alig részesülő, az Eucharisztia hetenkénti ünneplésében, ünnepi közösségében részt venni nem tudó katolikusok millióiról. Ugyanígy nem esett szó a zalai aprófalvak éhező, mezítlábas felnőttjeiről, nehéz paraszti munkát végző, elvaduló fiatalokról, gyerekekről, de a velük foglalkozó nyomorgó, kilométerek sokaságát talpaló lelkipásztorokról sem. Erről őszintén beszélni – erre alig történt kísérlet az 1920-as, 1930-as években.

Mindszenty munkásságának újszerűségét mutatja, hogy ő személyesen tanulmányozta – ott helyben – a magyar katolikus hívőtársadalom legszegényebb, legelesettebb, legtöbb segítségre szoruló tekintélyes lélekszámú rétegét, tehát hiteles, személyes ismeretei, tapasztalatai, megrendítő élményei voltak az ő sorsukról. Egyik XX. századi prímásunknak sem voltak ilyen korábbi tapasztalatai

Mindszenty a testi-lelki nyomorúságban élő aprófalvak hívőseregét akarta megmenteni és felemelni. Újszerű vonás bontakozik ki a sok száz levél száraz szövegeiből: Mindszenty papi szívének tevékeny, a „jó pásztor” odaadó, küzdő, s ha kell, szigorú szeretete. Ez nyilvánult meg tevékenységében: legyen e nép körében is pap, lelki vezető, vagy legalább legyen minél közelebb hozzájuk a lelkipásztor, akihez atyaként fordulhatnak.

Legyen templomuk, hogy ünnepelhessenek a hétköznapok után; legyen a vasárnap ünnep és együttlét számukra; legyen közösséget szervező és összekovácsoló központja ennek a népnek is az Ige és az Eucharisztia asztala a templomban. Ne legyenek ettől megfosztva ők sem, hanem a közelükben legyen az értük, szegényekért is Krisztus áldozatát bemutató, Krisztust megjelenítő, Krisztust közéjük lehívó pap, erőt adva ezáltal a nehéz, emberpróbáló hétköznapjaikhoz.

Pap és hívő igen nagy megbecsülése sugárzik Mindszenty e fáradozásaiból és ez irányú küzdelmeiből. Továbbá egy érdekes, eddig ismeretlen jellemvonás: a levéltárban fellelhető iratokban számos jel mutat arra, hogy milyen nagy együttérzéssel és segítőkészséggel gondolt mindig a nagyszámú, messze fekvő filiafalvakat télen-nyáron felkeresni köteles lelkipásztorokra.

Missziós terület volt ez a zalai vidék. Mindszenty ezt a problémát tisztán látta, s megoldandó feladatként tűzte ki célul maga elé.