A feltámadás tanúi - P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

„Estefelé, még a hét első napján, együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól. Akkor eljött Jézus, közéjük lépett, és így szólt hozzájuk: ’Békesség nektek!’ E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm fogta el a tanítványokat…” A feltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak, megerősíti őket hitükben, és küldetést ad nekik: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket…Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer…”

Jézus feltámadása után néhányszor megjelent az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben. De ez a leereszkedés (csoda) csak ideiglenes volt. A jelenések végét jelzi a mennybemenetel. Az apostolok kezdetben kételkednek, hiszen – bár Jézus többször előre jelezte – nem értették, hogy a Messiásnak meg kellett halnia, és harmadnapra feltámadnia az Írások szerint. De végül is hisznek, mert látták az Urat, még a hitetlen Tamás is megvallja őt: „Én Uram, én Istenem!” Az apostolok hitére és tanúságtételére támaszkodik a mi hitünk is. Szent Pál levelei, az őskeresztény igehirdetés, majd az azt rögzítő és kifejtő evangéliumok tanúskodnak a húsvéti hitről. Az egész Újszövetségen végigzeng az örömkiáltás. Jézus feltámadott, él!

Jézus feltámadása történelmi tény: ezt bizonyítja már hatástörténete is. A kereszténység gyors elterjedése önmagában tanúsítja, hogy a názáreti Jézus története nem fejeződött be nagypéntekkel, a kereszthalállal, amint egyes hitetlen modern szerzők vagy filmek ezt próbálják elhitetni. De azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Krisztus feltámadása olyan tény, amely túlmutat a történelmen. Az Úr feltámadása nem egy hulla megelevenedése, hanem megdicsőült, szellemivé alakult testével átlépés egy új létrendbe, az isteni élet teljességébe. Ez a tény csak a hit révén ragadható meg.

Krisztus feltámadása ebben a mi történelmünkben gyökerezik: a meghalt Jézust eltemették, de harmadnapra üresen találták sírját. Ezt megtapasztalhatták az apostolok. Azután a Feltámadott, bár már átlépett dicsőségébe, leereszkedő jósággal megjelenik az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben: csodás módon áthatol a zárt ajtókon, velük eszik, Tamás megtapinthatja oldalsebét…A jelenések célja tehát az, hogy bizonyítsák: Jézus újra él, de most már új életet él, nincs alávetve a földi világ törvényeinek. A mennybemenetelkor megszűnnek a jelenések-. A Feltámadott ezentúl már Lelkével van jelen a hívők közösségében, az Egyházban. Jézus feltámadása megdicsőülés, felmagasztalás, átalakulás. Szellemivé alakult át földi teste, amint Szent Pál magyarázza a Korintusiaknak. A teremtő Lélek áthatja, átalakítja a földi testet a feltámadásban.

Mindezt hittel közelítjük meg. Az apostolok a feltámadás tanúi, és a mi hitünk az ő tanúságtételére támaszkodik. Végső soron az isteni kegyelem műve. A keresztség révén beiktatódtunk Krisztus Testébe, az Egyházba. A Fő, Krisztus titokzatos Testét alkotjuk. Így majd követjük a Főt a halálban és a feltámadásban. Ez történik a szentségek - főleg az Eucharisztia - révén, amelyek részesítenek Krisztus húsvéti misztériumában. A hit révén a szentségi jelek és szavak megszerzik számunkra a valóságos lelki kapcsolatot Krisztus keresztre feszített és feltámadt testével, és közlik velünk az új, isteni életet.

Végül majd, a végső megújuláskor, a Feltámadt Krisztus - teremtő Lelke által – átalakítja az üdvösség drámájának színterét, a világmindenséget is, „hogy Isten legyen minden mindenben”. (1Kor 15, 28) Az emberi erőfeszítéssel előkészített nagy Ostyát, a humanizált világot Krisztus Lelke változtatja át istenivé. Teilhard de Chardin-nek a „Mise a világ felett” című, 1923-as elmélkedésére és híres hasonlatára utalt XVI. Benedek 2009. július 27-én, az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Teilhard de Chardin, a tudós jezsuita gondolkodó így imádkozott (1923-ban) az ázsiai sztyeppén Mise a világ felett c. költői víziójában, kiterjesztve az eucharisztikus Jelenlétet a mindenségre: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl föl ezen az új hajnalom…” Az egyetemes Átváltozás és az Egyesülés misztériumáról eszmélődve pedig így fohászkodott:

„Dicsőséges Krisztus! az Anyag ölén titokzatosan szétáradó Erő és káprázatos Központ, ahol összefut a sokaság szám nélküli szála, - kérlelhetetlen hatalom, mint a Világ és meleg mint az Élet, - homlokod hófehér, égő tűz szemed, lábad szikrázóbb, mint az olvadó arany, - Te, kinek keze a csillagokba ér fel, Te, a Kezdet és a Vég, élő, halott és feltámadott, Te, aki túlcsorduló egységedben összegyűjtesz minden szépet, minden ízt, minden erőt, minden állapotot, - Te vagy, akit lényem oly határtalan vággyal hív, mint a Mindenség. Te vagy valóban az én Uram és az én Istenem!”

(Jn 20, 19-31)