Találkozás a Feltámadottal – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvétvasárnapra

A hét első napján Mária Magdolna, majd Péter és János apostol üresen találják Jézus sírját. Nem értik mi történt. Angyali szózat világosítja fel őket, majd a Feltámadott jelenései során győződnek meg arról, hogy Jézus él, - feltámadott, vagyis megdicsőült testével átlépett új létrendbe. Igazában csak pünkösd, a Szentlélek eljövetele után értik meg, hogy a Messiásnak szenvedésen és halálon át kellett bemennie dicsőségébe, a prófétai jövendölések szerint. Ez az ősi igehirdetés magva.

Még jóval az evangéliumok megírása előtt ezt hirdette Szent Pál a Korinthusiaknak (1Kor 15, 3-4): „Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás is mondja. Eltemették, és harmadnapon föltámadt. Ez is az Írás szerint.”

A kereszténység a húsvéti hitből született: a tanítványok hitték és tanúsították, hogy Mesterük, a Názáreti Jézus, akit keresztre feszítettek, feltámadt, örökké él az Atya dicsőségében, és már számukra, a hívő embereknek lehetséges az örök élet Istennel, Istenben. Jézus feltámadása fényében értelmet kapott az emberi lét, a történelem, megszületett az reménység, amely többé nem csal meg, mert a hit által megigazultunk, és Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által. (vö. Róm 5, 1-11).

Hitünk az apostolok hitére és tanúságtételére támaszkodik. Az apostolok hite külső jelekre támaszkodott (üres sír, a Feltámadott jelenései). A Lélek eszükbe juttatta mindazt, amit Jézus födi életében megéltek: a csodajeleket, Jézus isteni hatalmát, az Írások értelmezését). Péter pünkösdi beszédében – idézve a prófétai jövendöléseket - hirdeti: „Izraelita férfiak!...A názáreti Jézust Isten igazolta előttetek azokkal a hatalmas csodákkal é jelekkel, amelyeket – mint ti is tudjátok – ő általa művelt köztetek. Ezt a férfit Isten elhatározott rendelése és előretudása kiszolgáltatta nektek, s ti istentelenek keze által keresztre feszítettétek és meggyilkoltátok. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit és föltámasztotta őt.(…) Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (Ap. Csel 2, 22-24, 36).

Kétségtelen tény az apostolok hite Krisztus feltámadásban, és azoké is, akik hittek az ő tanúságtételüknek, akiknek életét átalakította a húsvéti hit. A kereszténység gyors elterjedése a Földközi-tenger vidékén és tovább, az üldöztetések ellenére, önmagában tanúsítja, hogy a föltámadt Krisztus működött Lelkével a benne hívők közösségében. És a húsvéti hit a kegyelem, a teremtő Lélek műve régen is, és napjainkban is. Ma is a hitben találkozunk a Feltámadottal.
Krisztus véglegesen megszerezte azt a képességet, hogy teljesen önmaga legyen, eltérően a világegyetemtől és az emberektől.

Mi nem rendelkezünk ezzel a képességgel halálunk, illetve a végső feltámadás előtt, amikor majd belépünk az új életbe, az üdvözültek szeretetközösségébe. A szeretet többé-kevésbé valósul meg földi életünk során. Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4, 10). „Ő előbb szeretett és előbb szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni. Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk felkelteni magunkban. Szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretetét, s Istennek ebből a ’megelőző’ szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet.” XVI. Benedek, Az Isten Szeretet, 17.)

A Szeretet-Isten ajándéka, ha szeretni tudjuk testvéreinket. A szeretet győz a halálon, mert Istenből való, és igazában Isten győz a halálon azokban, akik hittel befogadták a Lélek ajándékát, és a szeretet tetteiben gyümölcsöztették hitüket. Aki szeret, az Istenben él, már a feltámadott életet éli, ami majd nyilvánvalóvá válik az egyetemes feltámadáskor.

XVI. Benedek a keresztény reményről szóló enciklikájában (42) a Frankfurti Iskola filozófusai (Horkheimer, Adorno) negatív dialektikájával vitatkozik, akik a világban levő sok szenvedés és igazságtalanság végső megoldását, a szerető Isten képét kizárják. A pápa leszögezi: az igazságosság lehetetlen a halottak föltámadása nélkül. „Isten maga adott egy ’képet’: az emberré lett Krisztust. Őbenne, a Megfeszítettben a hamis istenképek tagadása a legfelső fokot érte el.

Most Isten éppen a szenvedő alakjában mutatja meg arcát, abban, aki az ember Istentől való elhagyatottságát is vele együtt hordozza. Ez az ártatlanul Szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van, és Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen létezik a test föltámadás. Van igazságosság. Létezik a múltbeli szenvedés ’visszavonása’, van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. Ezért az utolsó ítéletbe vetett hit elsősorban és mindenekelőtt remény…”

A feltámadt Krisztus az a „miliő” („isteni erőtér”) amelyben mi is feltámadunk. Krisztus feltámadása átalakítja az anyagi mindenséget, és majd a mi testünket is, ha vele együtt halunk meg, tehát amikor követjük őt a dicsőségben. Sőt, már most a feltámadott életet éljük. „A kegyelem a dicsőség magva.”, tanítják az egyházatyák. Az Efezusi levél szerint (2, 7): az Atya „Krisztus Jézusban föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben, hogy az eljövendő korokban megmutassa Krisztus Jézusban irántunk megnyilvánuló jóságából kegyelmének túláradó bőségét”.

(Jn 20, 1-9)