„Jézus megdicsőülése a kereszten” – P. Szabó Ferenc elmélkedése Nagyböjt ötödik vasárnapjára

Ahogy húsvét felé előre haladunk a nagyböjti időben, az Egyház egyre inkább Jézus szenvedésére és megdicsőülésére fordítja figyelmünket. Ezt a vasárnapot régen „feketevasárnapnak” nevezték. Ez Jézus „órája”, küldetése beteljesedésének órája: a kereszt és feltámadás általi megdicsőülés pillanata. Az Emberfia odaadja életét barátaiért és ellenségeiért. Most ismét az égi szózat, az Atya hangja tesz tanúságot a Fiú mellett. Jézus szorong, mélyen megrendül; Jánosnál ez a mozzanat emlékeztet a szinoptikusoknál olvasható Getszemáni kerti szorongásra. Jézus végül igent mond az Atya akaratának: engedelmes egészen a kereszthalálig. E szerető engedelmességével fordítja meg a bűnös emberiség állapotát, nagy Igen-je az Atyának az emberek lázadó nem-ének megfordítása. János apostol itt is és a Nikodémus-jelenetben is a keresztre feszítést úgy mutatja be, mint „felemelést”, „felmagasztalást”, mert a végső szerető igen az Atyához való átmenet kezdete, valójában a megdicsőülés kezdete, amelynek megnyilvánulása Jézus húsvéti feltámadása. Itt megjelenik szemem előtt egy németalföldi festő Golgotája: Jézus meghalt a kereszten, de már a nagy sötétség után vagyunk: a kép hátterében már villognak a húsvéti hajnal aranyló fényei.

Ez tehát a húsvéti misztérium: halál és feltámadás. A halál nem megsemmisülés, hanem átmenet a teljesebb életbe. Jézus húsvétja: phase (=pászka), transitus, átmenet ebből a világból az Atya dicsőségébe. Ugyanígy a hívő keresztény élete is halál és feltámadás: az elhaló búzaszem sok termést hoz. „Ha felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok”, mondta Jézus. De ha a világtörténelmet és a jelenlegi világot tekintjük, fájdalommal állapíthatjuk meg, hogy egyre kevesebben engednek Krisztus vonzásának, aki pedig az emberiség egyetlen üdvössége: a világ Világossága. Mert Isten országa, uralma mellett, azzal szemben terjed a Gonosz országa, a bűn és a hazugság, a sötétség birodalma. És az emberek jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. A szeretet civilizációja helyett a halál pusztítását választják.

A János-evangéliumban, a felolvasott jelenet folytatásában ismét a világosság és a sötétség harcáról olvasunk. „Higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!” – buzdítja Jézus környezetét. Majd következik a megdöbbentő szakasz a zsidó vezetők hitetlenségéről, elvakultságáról. „Jóllehet ennyi csodát művelt a szemük láttára, mégsem hittek benne.” Jézus Izajás prófétát idézi, aki szerint az Úr elvakította a farizeusok szemét. Nagy titok ez, a szabad ember méltósága és egyben nyomora, mert szabadságával nem tud élni, és így a bűn rabja lesz. Ő maga határozza meg, mi a jó és mi a rossz, mi az igaz és a hamis. Most már nem tartozik felelősséggel felsőbb hatalomnak, hiszen Isten halott, és így minden megengedett.

De azért ne legyünk pesszimisták! Isten örök szeretettel szeretett bennünket, és már a világ teremtése előtt kiválasztott Krisztusban, hogy fogadott gyermekei, az isteni élet részesei legyünk. Ez mindenkire vonatkozik: pogányokra és a választott nép tagjaira egyaránt. „Az Egyház hiszi, hogy Krisztus, a mi békénk, keresztjével kiengesztelte a zsidókat és pogányokat, és a ,kettőt önmagában eggyé tette’ (vö. Ef 2, 14-16) – olvassuk a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű határozata 4. ponjtában. A zsinat hivatkozik Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levele 9-11. fejezeteire, ahol az Apostol a hitetlen zsidók bűnösségéről és jövendő megtéréséről ír. „Az Egyház mindig szem előtt tarja, amit Pál apostol mondott vérrokonairól: Övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, Szűz Mária Fia.” „Az igehirdető Egyháznak az a feladata, hogy hirdesse Krisztus keresztjét, mint Isten egyetemes szeretetének jelét és minden kegyelem forrását.”

(Jn 12, 20-33)