1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy
bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk
álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.
Milyen
alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk.
A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt”
(Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat,
az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy
Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze, és ne hagyja, hogy kedvét
szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással
tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség
érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot;
ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők.
Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán
lássuk a nappal fényét.
Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve
annak a hajnalnak várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen
élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra,
ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára
küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése
az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével
és lendületével új reményt képesek adni a világnak.
Üzenetem szól a szülőkhöz,
a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden
vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális
élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni
és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége
is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.
Tovább
kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen
bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely
személyes kötelessége mindnyájunknak.
Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ
számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy
reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal
élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben
megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni,
valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az
emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.
Fontos, hogy ezek a vágyak
és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében.
Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék
az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek
meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!
A nevelésügy felelősei
2.
A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere
alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba,
egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat
két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges
hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát
elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek
kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha, szükségesek
a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk
kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja
tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.
Melyek
azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt
a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje.
„A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek
lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek
közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”
Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.
Olyan világban élünk,
amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve
és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők
a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet
ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek
szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik,
hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely
lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett
tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet
átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával
buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle
származik a valódi igazságosság és béke.
Szeretnék most azoknak az intézményeknek
a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy
minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény
között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék
figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól
kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson,
ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.
Minden nevelő
környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek
ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt
érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják
testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését,
ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai
iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.
Ezután
a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat
és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák.
Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki
elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat
a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából.
Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés
kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politikának mint
a közjó szolgálatának képét.
Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás
világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató
eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem
alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok
neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között
igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív
vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.
A fiatalok részéről
is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük
élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság
jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és
a békére lehessen őket nevelni!
Nevelés az igazságra és a szabadságra
3.
Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem?
− Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?” Egy társadalom emberi arca nagyban
függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek
az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti,
beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára,
valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot
csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a
csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember
fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell
tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a
végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes
megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette.
Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet
oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát
és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni
az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden
egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely
megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy
„az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és
minden dimenziójában”, ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük
el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen
bár az gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.
Személyes szabadságának
értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés
feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek
hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát
abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit
csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát.
Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel
összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik
Istentől.
A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni
és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés
művének a társadalmunkban és kultúránkban erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely
semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak
vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen
az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak
ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül
előbb-utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok
jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt
feladatok fontosságában”.
Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl
kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával,
valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez
egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki,
és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s
vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét. Ezért
a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely
egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és
kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.
A
szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke
előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is,
még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak
azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká
szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás,
amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni, ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a
kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok
felvállalására.
Nevelés az igazságosságra
4. Világunkban, amelyben a
személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére
komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik
a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani
az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán
emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi
az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé,
hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre,
hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.
Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista
és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság
fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a
szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok
mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az
irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig
Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság
minden művének a világban.”
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot,
mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6) Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak,
hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.
Nevelés
a békére
5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló
erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak
védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának
tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”. A béke az igazságosság
gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények,
hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte
ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották
egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött
családot alkotunk.
Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan
mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell
saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre,
és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy
felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk
a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő
együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó, megfelelő megoldások keresésének
fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja
Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,9).
A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek
igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet,
hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására.
Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen
türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is
ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat
követel és szemben kell haladni az árral.
Emeljük fel tekintetünket Istenhez
6.
Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni
a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan
jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).
Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak
szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az,
ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak
a biztosítéka, ami valóban jó és igaz…, ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk,
aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És
mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”. A szeretet örül az igazságnak,
ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért,
a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel
(vö. 1 Kor 13, 1-13).
Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom
számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán
és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának
rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot
és az áldozatot, és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást,
alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat
a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi
szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli
időszakát!
Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek
számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek
az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél
inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek
és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára
fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel
kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy
felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga
az igazságosság és a béke.
Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok,
akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk,
hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett
bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak
emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi
és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek
és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra
ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket,
hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.