„Az imádság politikai probléma” – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Meglepő lehet jegyzetem címe: „Az imádság politikai probléma” manapság, amikor Európa-szerte egyre erősebb lesz a szekularizálódás; amikor nemcsak az Egyház és állam szétválasztása befejezett tény, hanem már katolikusok is elfogadják a „pozitív laicitást,” vagyis - a zsinatra is hivatkozva (GS 76) – az egyház és az állam jogos autonómiáját. De ellenállunk annak az iránynak, amely a vallást teljesen ki akarja szorítani a közéletből a magánszférába. „A vallás magánügy!” – ismétlik a bal-liberálisok is az ateista-kommunista jelszót.

Jegyzetem témáját választva újraolvastam Jean Daniélou jezsuita teológus, később bíboros könyvét: Az imádság politikai probléma,* amely a II. Vatikáni zsinat fejezésekor jelent meg, és a Gaudium et spes kezdetű zsinati okmány tanítását, a mai világ felé nyitott katolikus szellemiséget tükrözi. Nem egyszer hivatkozik a jezsuita tudós, Teilhard de Chardin gondolataira, aki termékeny indításokat adott az evilági valóságok teológiájának kidolgozásához és az említett zsinati okmány irányvételére is hatással volt, valamint a szentéletű Giorgio La Pira, Firenze volt polgármestere tanúságtételére.

Daniélou tág értelemben használja az imádság és a politika fogalmait. Az imádság az Istenre tájolt ember lelki tapasztalata, amely alapvető minden vallásban; a politika a görög polis-ból várost, itt közéletet, közjót, civilizációt jelöl, egyáltalán nem pártpolitikát. Tehát a társadalmi életben elkötelezett ember imádságáról, Istenhez fűződő tapasztalatáról van szó. Vagyis nem az ember kizárólag belső tapasztalatáról, hanem társadalmi vonatkozásáról, nem örök, hanem evilági javáról, a civilizáció építésében való részvételéről. Daniélou idézi, La Pira híres mondását: az igazi „város”/társadalom az, ahol az embereknek megvan a házuk és Istennek is van háza. Az a város, ahol nincsenek templomok a gyárak mellett, az embertelen város/társadalom. Az állami politika szerepe az, hogy olyan társadalmat teremtsen, ahol az emberek megvalósíthatják önmagukat anyagi, testvéri és lelki életük teljes mivoltában. Mert az ember Istenhez rendelt lény, természetfeletti hivatása van. Az ember test és lélek egysége, számolni kell a biológiai adottságokkal, a lelki dimenziót nem lehet teljesen elválasztani az anyagi-társadalmi vonatkozásoktól. Így az imádságot sem tekinthetjük a társadalmi valóságtól, feltételektől, lehetőségektől elszakítva. Kétségtelen: az Egyház és az állam két független valóság. De ha teljesen szétválasztanák közéletet és a vallási valóságot, ez az emberiség öngyilkossága lenne. Ugyanakkor igaz: a vallási tény nem tekinthető pusztán társadalmi ténynek, hiszen akkor a szociológiai kereszténység síkján mozognánk bizonyos külsőséges gyakorlatok, hagyományos jámborságok ismétlésével. A személyes, öntudatos vallásosság elmélyült és ugyanakkor kovász a tésztában, átalakítja, evangéliumi szellemmel hatja át a közéletet. Az egyház, a hívők a lelkiismeret és vallás szabadságához való jog nevében elvárják, követelik a lehetőséget a társadalmi nyilvánosság előtti vallásgyakorlatra, tanúságtételre. Mert a „világ világosságának” kell lenniük Krisztus felszólítása szerint.

Kétségtelen, hogy a mai szekularizált, ateista környezetben igen nehéz a világban elkötelezett kereszttényeknek időt, alkalmas környezetet találniuk az imádságra, az Istennel való kapcsolatra, ez sokszor hősisséget követel. Igaz, nemcsak az imádságnak biztosított időben fordulhatunk Isten felé, hiszen Istent megtalálhatjuk minden dologban, és eseményben: a teremtményektől felemelkedhetünk a Teremtőhöz, az eseményeket jeleknek tekinthetjük, hívásnak, figyelmeztetésnek, az isteni Gondviselés intéseinek. A nyugati, deszakralizált, technikai civilizációban, városi közösségekben is (eltérően pl. a muzulmán világtól), bármilyen nehéz is, kell találni időt, lehetőséget a lelki tapasztalatnak, az Istennel való együttlétnek. Amikor régen a társadalmi életet, közös létet áthatották a vallási értékek, a szakrummal, az istenivel való érintkezés könnyű volt. Ma nem kívánjuk ugyan szakralizálni a világot és a társadalmat, de meg kell találnunk az utat, amely Isten felé vezet. Mert az egydimenziós ember a gyakorlati materializmusba fullad, élete végül értelmetlenné válik.

Daniélouval idézzük Teilhard de Chardin egyik, talán túl optimista esszéjét: Mentsük meg az emberiséget! (Sauvons l’humanité): „A föld szelleme, amikor elérkezett az önuralom magasabb fokára, egyre elevenebb szükségét érzi az imádásnak. Az egyetemes fejlődésből Isten igénye sokkal inkább szükségesnek bizonyul, mint valaha. Semmi sem tévesebb, mint a vallást olyan primitív állapotnak tekinteni, amelyet az emberiség gyermekkora után elhagy. Minél inkább ember lesz az ember, annál inkább szükségét érzi annak, hogy imádni tudjon. A vallási tény kozmikus és visszafordíthatatlan nagyságrendű.”

Ez a hívő tudós hitvallása. Vele együtt tagadjuk azt, hogy az ateizmus képviselné az emberiség fejlődésének felnőtt szakaszát.

Most a Hit Évében sürgető feladatuk, hogy öntudatosabbá, mélyebbé tegyük hitünket a kegyelem segítségével, hogy keresztény tanúságtételünk hathatósabb legyen embertestvéreink és az erkölcsi megújulást igénylő társadalom javára.


* L’Oraison problème politique, Fayard, Paris, 1965