Jeanne d’Arc alakja Charles Péguy költészetében – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Franciaország az idén Jeanne d’Arc, Szent Johanna születésének 600. évfordulójára emlékezik. Az egyszerű parasztlány, akit francia nemzeti hősként tisztelnek, 1412. január 6-án született a francia Domrémy nevű faluban. A fiatal lány isteni hangokra hivatkozva vezette a százéves háború idején a franciák felszabadító háborúját az angolok ellen. A háború végén a koronázatlan VII. Károly Orléans ostromához küldte. Több győzelmet aratott a Loire völgyében, és eljuttatta VII. Károlyt Reims-be, ahol megkoronázták. A szent inkvizíció teológusai máglyahalálra ítélték az „Orléans-i szüzet” mint eretnek boszorkányt: 1431. május 30-án Rouen-ban megégették. III. Kallixtusz pápa felülvizsgáltatta az egyházi döntést, és Johannát mártírrá nyilvánították. 1909-ben X. Piusz boldoggá, 1920-ban pedig XV. Benedek szentté nyilvánította. Szentatyánk, XVI. Benedek 2011. jan. 26-án mondott beszédében felidézte a vértanú szűz életét és halálát, hangsúlyozva: „máglyahalálra ítélték a szent inkvizíció nevében olyan teológusok, akikből hiányzott a szeretet és az alázat ahhoz, hogy meglássák e fiatal lányban Isten működését.”

Ismeretes, hogy Jeanne d’Arc alakja és története számos írót, zeneszerzőt, művészt, filmrendezőt megihletett, sőt még olyan nagy teológusokat is befolyásolt, mint Hans Urs von Balthasar vagy Henri de Lubac. Most csak Charles Péguy (1873-1914) költészetére utalok, ahol Jeanne d’Arc kulcsfigura. A szocialista Péguy, a pozitivizmus és a materializmus légkörében Jeanne d’Arc misztikus alakját megjelenítve (első Jeanne d’Arc, 1897) indult el a misztika felé. A század elején, mint annyi más konvertita értelmiségi, így pl. a Maritain-házaspár vagy a magyar Dienes Valéria is, Henri Bergson spirituális filozófiája hatására fordult szembe a kor racionalizmusával és a Sorbonne professzoraival. Raïssa Maritain a Nagy barátságok visszaemlékezéseiben (IV. fejezet) hosszan ír a Bergson-hatásról. A sorbonne-i „hisztoricizmus” ellensége, Péguy vitte el őket Bergson Collège de France-ban tartott előadásaira. „Biztosan nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek Bergson visszaadta a szellem örömét, visszaállította a metafizikát régi jogaiba”, írja Raïssa. „Péguy, Psichari, Jacques és én egy ujjongó négyest alkottunk, mivel a szellemi élet lehetősége, az intellektuális bizonyosságok világa újra megnyílt számunkra.” (I.m. 60-61)

Hans Urs von Balthasar, aki hatalmas Herrlichkeit c. teológiai esztétikájában egy elmélyült tanulmányt szentelt Péguy teológiájának (A dicsőség felfénylése. II/2, Bp. 2005, 777-886), így jellemezte az egyháztól eltávolodott, majd visszatérő költő-író drámáját: Péguy zsenije a népi talajba nyújtotta gyökereit. „De ami a természetes síkon a nép, az emberiség összefüggése, amely több mint az egyének összessége, az a kereszténység területén a szentek közössége, csakhogy ezen belül a valódi, elhívott és sajátos alakká formált szentek magaslanak ki. Péguy szemében a mindent maga köré rendező alak Jeanne d’Arc, akiben páratlan módon ér egybe az egyház és a világ, a lelki és a világi cselekvés, mégpedig azért, mert Jeanne ‘nép’, és (…) maradéktalan szolidaritás talaján cselekszik. Jeanne mögött, ’mint mestere és modellje’, Lajos király áll, aki szent és fejedelem, lelki és világi keresztes hadjáratok embere (…). Péguy e közegben találta meg küldetésének geometriai helyét.”

Balthasar tanulmányában rávilágít arra, hogy Péguy-t egész életében gyötörte a kárhozat, a pokol tudata, és ez a tény a nyitja az egyház tanításától való eltávolodásának is: „Előttünk (is) áll tehát Péguy alapvető problémája, amely megvilágítja életének és művének egész alakját: az a kérdés, elveszhet-e mindörökre az emberiség akár csak egyetlen alakja is, létezhet-e kárhozat, pokol.” Péguy azt mondhatja: „a kárhozat az egyetlen problémám”; ezért köti össze egymással (már első művétől fogva) elválaszthatatlanul Jeanne-t, akit bírái pokoli kínokra ítélnek, és a pokoli kárhozatot. Jeanne-nak kell betörnie azt az ajtót, „amelyet az egyházi hagyomány Ágostontól fogva (Jeanne és Péguy megrökönyödésére és fájdalmára) gondosan bezárva tartott. Jeanne és Péguy nem érti, miként is lehetne a szeretetet másnak, mint szolidarásnak tekinteni. Ezért szánja el magát az ifjú Péguy gyors elhatározással arra, hogy elhagyja az egyházat, és belépjen a szocialista (kommunista) pártba.”

Péguy a klerikális burzsoáziával szemben kitágítja a szocializmus határait, és a jótékonykodó, karitatív cselekedetekkel szembeállítja Krisztus misztériumát, a kereszten önmagát feláldozó Üdvözítő végtelen szeretetét. Bírálja a pártpolitikusokat, a hatalom embereit, akik egy ateista ellenegyházat alakítanak ki. A költő az őskeresztények szeretetközösségében találja meg az eszményt.

Péguy élete második szakaszában (1905-1909), miután visszatért a katolikus hitre, építő munkához fog: elhatározza, hogy első, szocialista szellemű Jeanne d’Arc-ját bensőséges misztériumjátékká alakítja át. Az 1909-es Jeanne d’Arc szeretetének misztériuma c. művéért megkapja a Francia Akadémia irodalmi nagydíját. E keresztény drámában csak néhány magyarázó jellegű szakaszt toldott hozzá a szocialista Jeanne d’Arc-hoz. A tervezett trilógia első harmadának csak az első részét tudta igazában kidolgozni: itt játszódik le Jeanne kiválasztásának, meghívásának belső drámája; a trilógia másik két része csak ennek következményeit bontja ki: külső történések, kihallgatás, máglyahalál. Jeanne követi a hozzá szóló égi hangokat: Isten akaratát teljesítve vívja apokaliptikus csatáját a Sátán ellen; meg van győződve, hogy a pokol ellen vívott örök csatának a földön kell zajlania.

Péguy tervezett misztériumjátékai közül még megírja a reményről szólót (1911), és Az ártatlan gyermekek misztériumát (1912). De Jeanne d’Arc misztériumán keresztül feltárul előtte az egész üdvösségtörténet. Egy évvel halála előtt, (a harctéren esett el 1914-ben) 1913-ban megírja Ève=Éva c. csodálatos poémáját. „Ebben minden benne van”, mondta maga Péguy. Az emberiség ősanyjától, Évától Jézus Anyjáig, Máriáig főleg a megtestesülés misztériumát mélyíti el: az isteni, a természetfeletti valóság „begyökerezését” a földi, testi létbe.

Maga a természetfeletti is testi
S a kegyelem fája mélyen ver gyökeret
És gyökerét mélyen talajba ereszti
És így a faj fája maga is örök lett

Charles Péguy a Megtestesülés költője. Pierre Emmanuel így jellemezte Évát: „A teológia és a művészet remekműve, a legnagyszerűbb alkotás , amit művész valaha is létrehozni merészelt a nőről és az egyházról egyszerre. Éva szülőanyja a végtelen nyomornak, a bűnös emberiségnek; anyja az emberiségnek, amely egeket szaggató melankóliával emlékezik, azé a léleké, amelyből minden lélek ered; végül jelképe az Egyháznak, a kezdetektől végig: ez az Egyház Karácsony előtt várakozik, a Kálvária után pedig reménykedik. (…) Éva összefoglalja az emberiség tragikus történetét a bukás és a helyreállítás kettős mozzanatával. (…) Évával elkészült a francia költészet Chartres-ja.” (P. Emmanuel, Le monde est intérieur, 203-24.)