„Az új evangelizáció és hitvallóink ismerete” – interjú Bakos Rafael atyával, a sarutlan
kármeliták magyarországi tartományfőnökével
Az új evangelizációt
segíti elő, ha megismerjük hitvallóink, az életszentség hírében elhunyt testvéreink
életét, megtérésük történetét. Ehhez járul hozzá mai adásunk, amelyben P. Bakos Rafael,
a magyarországi kármeliták tartományfőnöke ismerteti Marton Boldizsár, a későbbi Marcell
atya Muzulmán Sírokon c. most megjelent kiadását.
Bevezető a Muzulmán Sírokon
c. kötet új kiadásához - fr. Bakos Rafael kármelita tartományfőnök írása
Marton
Boldizsárnak egy fiatalkori önéletrajzi regényét tartja kezében a kedves Olvasó, melyben
az első világháború során átélt lélekfeszítően izgalmas kalandjait meséli el a Marcell
atya néven ismertté vált későbbi kármelita szerzetes. Szendrey Árpád személye mögé
bújva – aki sokszor csodával határos módon szabadult meg az albán fronton megélt küzdelmek
csapdáiból – a hazájába visszatért magyar katonatiszt elbeszélése idegen földön eltemetett
magyar katonatársainak és egy albán leánynak kíván halhatatlan emléket állítani: akikkel
mélyen összekötötte a bajtársi és a közös hazaszeretet, valamint a szívében fellángolt
szerelem öröme és fájdalma.
Az önéletrajzi regény először a zalaegerszegi Zrínyi
nyomdában került kiadásra 1922-ben. Bár a mű Marton Boldizsár látványos megtérése
előtt íródott, s szerzője később, a Kármelbe lépésekor korábbi irodalmi tevékenységének
összes gyümölcsét, így ezt a könyvét is elégette és megtagadta, még sincs okunk kételkedni
a főhőse által megjelenített erények – mint például a mélységes emberség, a társak
és a gyengék irányába mutatott nemesszívűség és együttérzés, a más kultúra iránti
tisztelet, a természet szépségét felismerni tudó érzékenység, a női nem felé megnyilvánuló
őszinte nagyrabecsülés, az igaz hazaszeretet és a bajtársi hűség – valódiságában,
mint ahogy az írás első világháborús dokumentum-értékében sem.
Marcell atya
huszonnyolc évvel később írt másik önéletrajzi műve, a Szépszeretet is tanúskodik
a Muzulmán Sírokon címmel megjelent könyv egyes eseményeinek igaz voltjáról, de ott
már nem tulajdonít fontos szerepet az egyes epizódok részletes és izgalmas elmesélésének,
mert azokat egy magasabb nézőpontból szemléli, s azoknak mintegy teológiai olvasatát
adja. Ahogyan ugyanis a Szépszeretetben meg is jegyzi: „Nincs értelme, hogy háborús
élményeimet leírjam: Úgyis csak egy a magja, egy «a nótája», az érem” (Szépszeretet,
n. 31) – vagyis akit az érem jelképez, akinek gondoskodó és minden veszélytől megóvni
képes láthatatlan kezét felismeri a külső történések mögött: a Szépszeretet Anyja,
Mária, aki Istennek Krisztusban megnyilvánuló szeretetére nyitja meg Marton Boldizsár
szívét.
Marcell atya eme két írása: a 35 éves korában megjelentetett önéletrajzi
háborús kalandregény – a Muzulmán Sírokon – és a 63 évesen megírt önéletrajzi vallomás
élete alapvető megváltozásáról – a Szépszeretet – szerencsésen kiegészítik egymást
a fiatal katonatiszt háborús élményeire vonatkozóan. Az előbbi a fronton megélt események
lélegzetelállítóan izgalmas elbeszélése, míg a második a felszíni történések kulcsa:
egy egész életre kiterjedő természetfölötti anyai jelenlét és gondoskodás hálával
teli felismerése és megvallása.
Természetesen a Muzulmán Sírokon című
önéletrajzi regény önálló olvasása is érdekfeszítő és hiteles értékekben gazdagító
foglalatosság. Különösen is tanulságos Marton Boldizsár emberi optimizmusa, ahogyan
reményt sugalló módon tud az általa átélt fájdalmas élményekre is visszatekinteni:
„ami szép, az nem múlhat el, ami jó, az örökké él” – írja műve befejező soraiban.
Érvényes ez a fiatal katonatiszt be nem teljesült szerelmére is, amely a fájdalom
ellenére is tudta gazdagítani Marton Boldizsár szívét.
XVI. Benedek pápának
a keresztény reményről írott enciklikája szerint az embert csak a szeretet képes megváltani,
s „ez először a tisztán evilági területen érvényes.” A másikkal való mély egymásra
találás élményétől alapvetően megváltozik az ember élete: „Ha valaki megtapasztalja
életében a nagy szeretetet, ez a «megváltás» pillanata, amely új értelmet ad az életének.”
(Spe salvi, 26) A másikkal való közös, mély átélésekben létrejött és elmélyült szeretet
az embert akkor is képes kiemeli magányából, ha a másik érzékelhető jelenléte számára
valamilyen módon megszakadt.
Érvényes ez Marton Boldizsár albán földön szerzett
tapasztalataira is: hazájába visszatérve is úgy érzi, hogy továbbra is elszakíthatatlan
kötelék fűzi a fronton elhunyt honfitársaihoz – akikkel együtt tette kockára életét
a közös célért, hazájuk remélt javáért –, mind pedig ahhoz a muzulmán lányhoz, aki
képes lett volna őérte mindenről – még saját hazájáról, rokonairól és vallási hovatartozásáról
is – lemondani, csakhogy a magyar katonatisztet követve, kedvesével maradhasson mindörökre.
Köszönet illesse mindazokat, akik e nemes érzéseket és példákat sugalló könyv
újabb megjelenését munkájukkal lehetővé tették: a keszthelyi VÉK-közösség tagjait
– akik a szöveget begépelték –, a budapesti klerikátust és a keszthelyi noviciátust
– melynek tagjai a szöveg gondozásában segítettek –, s a győri rendházat, mely a kiadást
lehetővé tette.