„Urunk születése: Karácsony” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Karácsony ünnepére
„Szeretteim! Ma született a mi üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk
akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta
belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk.”
Így kezdi Nagy Szent Leó pápa egyik karácsonyi beszédét, megjelölve a keresztény öröm
forrását. Mindig nagy öröm, ha egy gyermek születik, ha új élet indul el, kibontakozik.
A megtestesült Isten Fia maga az Élet, isteni életünk forrása, ajándékozója. Az istenfiúság
kegyelmét közli Lelke által: a Benne hívők Isten fogadott gyermekei, az örök élet
várományosai. (Róm 8, 12-17)
Karácsonykor minden pap három szentmisét mutathat
be. Az éjféli misén felolvassuk Lukács evangéliumából a Jézus születéséről szóló híradás
első részét, a Pásztorok miséjén folytatását a betlehemi pásztorok imádásáról, végül
az ünnepi mise alatt Szent János evangéliumának prológusát az Ige megtestesüléséről.
Most a János-evangéliumról elmélkedünk.
A megtestesült Igében „élet volt, és
az élet volt az emberek világossága.” A megtestesült Ige a világ Üdvözítője Élet és
Világosság. Ezt Jézus maga is kijelenti: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”
„Az Ige az Atya ölén Igazság és Élet, testet öltve utunkká lett” (Szent Ágoston).
Ő a teljes Igazság és a fogyhatatlan Élet: az emberek világossága. „Az igaz Világosság,
aki megvilágosít minden embert.”
De Szent János az örömhírbe az üdvösség drámájáról
szóló megrendítő üzenetet szövi: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség
nem fogta föl.” „A világ ő általa lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába
jött, de övéi nem fogadták be.” A hitetlen világ, a bűn sötétségében élő emberek nem
ismerték fel Jézusban az Atya küldöttjét, a megígért és várva várt Messiást. Pedig
csak azok számára Üdvösség és Élet, akik hittel befogadják Őt. Akikben titokzatos
módon – a kegyelem révén – megszületik a betlehemi Gyermek. „Mindannak, aki befogadta,
hatalmat adott, hogy Isten fiává (gyermekévé) legyen, - annak, aki hisz Benne.”
Karácsonykor
lélekben leborulunk az isteni Kisded jászolya előtt: imádjuk Őt, hálát adunk azért
hogy eljött közénk, vállalta embersorsunkat és meghalt értünk. Kérjük, hogy világosítsa
meg azokat a milliókat, akik még sötétségben tapogatódzva keresik az élet értelmét,
az üdvösséget. Mindenekelőtt magunk számára kérjük a hitet, amely reménységünk megalapozója.
Mi, hívők, tudjuk, „hogy Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük
az igaz Istent. Ezzel az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten
és az örök Élet.” (1Jn 5, 21)
Elmélkedésünket fejezzük be Prohászka Ottokár
püspök egyik karácsonyi naplójegyzetével: „Szent édes karácsony! Édes Jézus! Hogyan
bírja el idegzetem, hogy ezt a mondatot kimondom. Ez a gyermek Isten? Villanyáram,
mely minden vezetéket eléget. Nem bírjuk el! Beszakad a lelkünk alatta. Pedig ez az
Isten Fia; egylényegű az Atyával! Ő mondja meg, mit akar a kis gyönge test, a gyermek
szíve, s kisded tehetetlensége…A mi hitünk, hogy barlangban Isten született. A mi
nagy fölemeltetésünk, hogy belénk oltódott, hogy megnemesített: emberséget, embert,
édesanyát, gyermeket, családot, s örök szent vágyat, azt, mellyel Isten s a végtelen
felé nézünk. Az a nagy erdő, mely csupa törzs volt korona nélkül, nem tudott kihajtani;
vagy ha tudott, letört az ág, s az új életvágy s életkiindulás égő s élő kín lett.
Rózsa volt, melynek tövisei nem a száron, hanem a virág szirmai közt voltak, hogy
ezeket széthasogassák. Önmarcangolók, önkínzók voltunk… Ah édes kis ág, oltóág, új
élet!” (Naplójegyzetek 3, 273-274.)