Isten vagy/és a császár? - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 29. vasárnapra
Szabad-e adót fizetni a császárnak? Ezzel a kérdéssel akarják tőrbe csalni Jézust
a farizeusok. A római uralom híveit, a Heródes-pártiakat, küldik a Mesterhez, hogy
szaván fogják. Ha Jézus igennel felel, a farizeusok mózesi törvény és a nemzeti függetlenség
árulójának mondják, ha nemlegesen, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál.
Tudjuk, Pilátus előtt majd ezt a koholt vádat hangoztatják: Megtiltja, hogy adót fizessünk
a császárnak. De Jézus átlát álnokságukon. Egy adópénzt kér, amelynek egyik oldalán
a császár képe látható. Jézus a faggatók meglepődésére beléjük fojtja a szót: „Adjátok
meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené.”
Az ismert
és sokat idézett evangéliumi jelenet olyan dilemmára utal, amely a történelem során
gyakran felmerült: a hívő keresztények választás elé kerültek bizonyos helyzetekben:
Isten, vagy a politikai hatalom, még általánosabban: Isten, vagy a világ? És Jézus
leleményes válasza eligazítást adott, amikor az egyik, vagy a másik oldal felé húztak
a túlzó, kiegyensúlyozatlan vélemények. Régebben a középkori aszkézis a világtól való
menekülést, a világmegvetést hangsúlyozta. Ma inkább a másik oldalra billen a súly.
Az evilági valóságok, a teremtés jóságát és a teremtés, a kultúra, a politika függetlenségét
joggal hangsúlyozzuk a zsinattal. De elítélendő az a szekularizmus, teljes evilágiság,
amely tagadja a Teremtő Istent, és az ember abszolút szabadságát hirdeti. (Vö. Gaudium
et spes, 36)
A teremtés jó. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött
Fiát adta érte, de aki nem hisz Benne, annak számára Jézus eljövetele nem üdvösség,
hanem ítélet. Ítélet azoknak, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot.
(Vö. Jn 3, 16-21) Mert létezik a Gonosz, a bűn „világa”, amelytől a hívőnek őrizkedni
kell. A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek
a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény
erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellenállnak, megtagadják az engedelmességet. Inkább
kell engedelmeskedni Istennek, a helyes lelkiismeretnek, mint a császárnak, a kényszerítő
hatalomnak. A vértanúk serege ad példát erre a századok során.
A világosság
és a sötétség harca végighúzódik a történelmen. Szent Ágoston szerint „két város”,
Szent Ignác szerint „két zászló”, két tábor áll szemközt egymással. A kereszténynek
választania kell: Isten városához, Krisztus zászlajához kell csatlakoznia. A keresztény
virrasztást naponta kell gyakorolnia a hívőnek az Úr végső eljöveteléig, amikor majd
megtörténik a végső szétválasztás, a kirostálás: a jó búza elválasztása a konkolytól.
De addig sokszor a hitetlen nemzedék között kell élnünk: a világ világosságának,
sónak és kovásznak kell lennünk. Szent Péter intelme szerint: „Viselkedjetek helyesen
a pogányok között, hogy (…) jótetteitek láttára magasztalják majd Istent látogatása
napján. Engedelmeskedjetek az Úr kedvéért minden emberi méltóságnak: akár a császárnak,
mint legfölsőbbnek, akár a helytartóknak, akiket ő küldött a gonosztevők megfenyítésére
és a jók dicséretére…” (1Pét 2, 13-14) „Az Úr nem késik ígéretével (…) Nem kívánja
senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen. Eljön azonban az Úr napja,
mint a tolvaj. (…) Akkor az egek tűzben pusztulnak el és az elemek hőségben olvadnak
szét. Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona.” (2Pét
3, 9-, 12-133).