2011-10-13 15:58:48

Isten vagy/és a császár? - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 29. vasárnapra


Szabad-e adót fizetni a császárnak? Ezzel a kérdéssel akarják tőrbe csalni Jézust a farizeusok. A római uralom híveit, a Heródes-pártiakat, küldik a Mesterhez, hogy szaván fogják. Ha Jézus igennel felel, a farizeusok mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának mondják, ha nemlegesen, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál. Tudjuk, Pilátus előtt majd ezt a koholt vádat hangoztatják: Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. De Jézus átlát álnokságukon. Egy adópénzt kér, amelynek egyik oldalán a császár képe látható. Jézus a faggatók meglepődésére beléjük fojtja a szót: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené.”

Az ismert és sokat idézett evangéliumi jelenet olyan dilemmára utal, amely a történelem során gyakran felmerült: a hívő keresztények választás elé kerültek bizonyos helyzetekben: Isten, vagy a politikai hatalom, még általánosabban: Isten, vagy a világ? És Jézus leleményes válasza eligazítást adott, amikor az egyik, vagy a másik oldal felé húztak a túlzó, kiegyensúlyozatlan vélemények. Régebben a középkori aszkézis a világtól való menekülést, a világmegvetést hangsúlyozta. Ma inkább a másik oldalra billen a súly. Az evilági valóságok, a teremtés jóságát és a teremtés, a kultúra, a politika függetlenségét joggal hangsúlyozzuk a zsinattal. De elítélendő az a szekularizmus, teljes evilágiság, amely tagadja a Teremtő Istent, és az ember abszolút szabadságát hirdeti. (Vö. Gaudium et spes, 36)

A teremtés jó. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, de aki nem hisz Benne, annak számára Jézus eljövetele nem üdvösség, hanem ítélet. Ítélet azoknak, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. (Vö. Jn 3, 16-21) Mert létezik a Gonosz, a bűn „világa”, amelytől a hívőnek őrizkedni kell. A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellenállnak, megtagadják az engedelmességet. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, a helyes lelkiismeretnek, mint a császárnak, a kényszerítő hatalomnak. A vértanúk serege ad példát erre a századok során.

A világosság és a sötétség harca végighúzódik a történelmen. Szent Ágoston szerint „két város”, Szent Ignác szerint „két zászló”, két tábor áll szemközt egymással. A kereszténynek választania kell: Isten városához, Krisztus zászlajához kell csatlakoznia. A keresztény virrasztást naponta kell gyakorolnia a hívőnek az Úr végső eljöveteléig, amikor majd megtörténik a végső szétválasztás, a kirostálás: a jó búza elválasztása a konkolytól.

De addig sokszor a hitetlen nemzedék között kell élnünk: a világ világosságának, sónak és kovásznak kell lennünk. Szent Péter intelme szerint: „Viselkedjetek helyesen a pogányok között, hogy (…) jótetteitek láttára magasztalják majd Istent látogatása napján. Engedelmeskedjetek az Úr kedvéért minden emberi méltóságnak: akár a császárnak, mint legfölsőbbnek, akár a helytartóknak, akiket ő küldött a gonosztevők megfenyítésére és a jók dicséretére…” (1Pét 2, 13-14) „Az Úr nem késik ígéretével (…) Nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen. Eljön azonban az Úr napja, mint a tolvaj. (…) Akkor az egek tűzben pusztulnak el és az elemek hőségben olvadnak szét. Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona.”
(2Pét 3, 9-, 12-133).

(Mt 22, 15-21)







All the contents on this site are copyrighted ©.