„Sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak”- P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 28. vasárnapra

Az egymást követő vasárnapokon folytatólagosan olvassuk a Máté-evangéliumot. Előző alkalommal a gonosz szőlőmunkásokról, most a királyi menyegzőről szóló példabeszéddel tanít Jézus: a múltkor a választott nép elvettetéséről: most is elsősorban a meghívott és hűtlen zsidókról van szó, de ezen kívül figyelmeztetés minden meghívottnak, pogányoknak is, nekünk is, hogy csak a kegyelem menyegzős ruhájában léphetünk be a menyegzőre, a mennyek országába.
A királyi menyegzőről szóló példabeszédben – egyes szentírástudósok szerint – utalás van Jeruzsálem 70-ben történt elpusztítására is. Miután a király meghallotta, hogy szolgáit megölték, „haragra lobbant, kivezényelte hadseregét, a gyilkosokat fölkoncolta, városukat pedig fölégette.” Mivel a meghívottak nem voltak méltók a menyegzőre, a szolgák a kintről az utakra, összegyűjtöttek jókat és rosszakat, és a lakodalmas ház megtelt vendégekkel.

A külső sötétségre vettetés, a kárhozat lehetőség mindenki számára. Mi katolikusok valljuk azt, hogy Isten mindenkit meghív az üdvösségre. Kálvin és követői kettős predesztinációt vallottak/vallanak, tehát, hogy Isten egyeseket eleve üdvösségre választott ki, rendelt, másokat pedig kárhozatra. Ez utóbbi véleményt a katolikus egyház elveti. A Szentírás alapján nem állítható az, hogy Isten már a történelem előtti időkben egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt.
Az egyes emberek örök sorsa végérvényesen csak az utolsó ítéleten dől el. Megalapozott reménnyel számíthatunk az ítélő Isten irgalmára, ha - mindig hálát adva a hit és a szeretet ajándékáért - igyekszünk az ő kegyelmével akaratát követni. Ugyanakkor az Egyház óv bennünket a vakmerő bizakodástól. A Trentói zsinat a megigazulásról írva (DH 1540) kimondta: „Amíg valaki ebben a halandó életben él, az isteni eleve elrendelés elrejtett titka felől nem gondolkodhat előre úgy, hogy bizonyosan állíthassa, ő maga mindenképpen az eleve kiválasztottak közé tartozik.”

Mert aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék (vö. 1Kor 10, 12). Félelemmel és reszketéssel kell munkálkodnunk üdvösségünkön (vö. Fil 2, 12). Bizalommal könyörögjünk állhatatosságunkért. Mások üdvözülését is egyedül Isten ismeri. Mindenkinek, a legnagyobb bűnösnek is, Isten irgalmából adva van a megtérés lehetősége utolsó leheletéig.

XVI. Benedek a keresztény reménységről írt körlevelében (Spe salvi, 46-47) - 1Kor 3, 12-15-re hivatkozva – tárgyal Isten utolsó ítéletéről, amely tűz által történik. A tűz majd megmutatja, kinek mit ér munkája. Akinek műve elhamvad, az kárt vall. Ő maga ugyan megmarad, de csak mintegy tűz által. A pápa hozzáfűzi: „az üdvözüléshez személyesen kell átmenni a ’tűzön’, hogy az ember véglegesen alkalmas legyen az Istennel valóegyesülésre, helyet foglalhasson az örök menyegzős lakoma asztalánál.” Egyes teológusok szerint az égető és ugyanakkor megmentő tűz maga Krisztus, a Bíró és Üdvözítő..

Szent Pál a Római levélben ír a keresztény reményről. „A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (5, 5). Később pedig a 8. fejezetben (14-16, 24-25, 28):” Már nem élünk félelemben, mert megkaptuk a fogadott fiúság Lelkét, amelyben ezt kiáltjuk: Abba, Atyánk. Ha Isten fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei „Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk. A remény azonban, amit beteljesedni látunk, nem remény. Hiszen ki remélné azt, amit lát? Ha tehát reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk csak türelemmel…Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál, azoknak, akiket rendelése értelmében hívott…”

Boldog Charles de Foucauld imájával adjuk át magunkat Istennek: „Atyám, átadom magamat Neked, tégy velem tetszésed szerint!...Kezedbe ajánlom lelkemet, Neked adom, Istenem , szívem egész szeretetével, mert szeretlek, és mert szeretetem igényli, hogy egészen Neked adjam át magam, hogy végtelen bizalommal, egészen kezedbe helyezzem életemet, mert Te vagy az én Atyám!”

(Mt 22, 1-14)