„Az őszinte megtérésről” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 26. vasárnapra

A vasárnapi evangéliumi szakasz szövegkörnyezete: a szenvedés előtti napok során a főpapok meg a nép vénei hatalmáról faggatják Jézust, aki korábban megtisztította templomot, és izgalomba hozta egész Jeruzsálemet. Jézus elnémította a zsidó vezetőket a nagy tekintélyű Keresztelő János hatalmáról kérdezve őket. Utána következik a példabeszéd az engedetlen testvérekről, akiket a apjuk szőlejébe küld. Az egyik azt válaszolja: Megyek, de nem megy. A másik előbb azt mondta: nem megyek, de aztán megbánta, és kiment. A tanítványok helyesen válaszolnak Jézus kérdésére: a második teljesítette atyja akaratát. És Jézus meghökkentő kijelentése következi, amely a múlt vasárnapi evangéliumra is emlékeztet: „Bizony mondom nektek: a vámosok és az utcanők megelőznek titeket Isten országában. Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen, de nem hittetek neki. A vámosok és utcanők hittek neki. Ti azonban ennek láttára sem tértetek meg, és nem hittetek.”

Hit és megtérés, ez az üdvösség kezdete. Isten mindenkit hív. Azt akarja, hogy mindenki eljusson az igazság ismeretére, és üdvözüljön. Ezért küldte el Fiát hozzánk. A választott nép elsőnek kapta a meghívást, de csak kevesen fogadták el Jézust a megígért Messiásnak. Az első apostolok és Pál aztán a pogányokhoz fordulnak, akik megelőzik Izrael gyermekeit a mennyek országában, azokat, akik megkeményítik szívüket, és nem fogadják be a megtestesült Igét. De az is tény, hogy a történelem során napjainkig számos izraelita megtért, akik buzgóbbak, hitelesebb keresztények lettek a született keresztényeknél. Gondolhatunk itt a múlt század első felének konvertitáira, írókra, filozófusokra, művészekre, akik között számos izraelita volt. És olyan szent is, mint Edith Stein, a kármelita misztikus.

A megtérés mindig a kegyelem műve, de a hitre indító kegyelemnek meg kell nyílnunk, a kegyelemmel együtt kell működnünk. A kegyelem és a szabadság titokzatos összefonódásáról van szó. Isten nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket, hogy vele együttműködve alakítsuk személyiségünket, eszközöljük isteni életünk kibontakozását. Kérnünk kell a teremtő Lelket, aki által a szeretet kiárad szívünkbe, hogy alakítsa ki bennünk az új embert. Az Atya nem tagadja meg a Szentlelket, ha kérjük Tőle.

Azok is, akik megtértek, és Istennek adták magukat, tovább keresik a láthatatlan Isten arcát, boldogító jelenlétét. Mert Isten olyan Vendég, aki sohasem hagy nyugtot azoknak, akik befogadták. Szent Anzelmmel könyörögjünk: „Uram és Istenem, tanítsd meg szívemet, hol és hogyan keressen Téged. (…) Tekints ránk, Uram, hallgass meg és világosíts meg bennünket! Mutasd meg magadat nekünk! Add vissza nekünk önmagadat, hogy boldoguljunk, mert nélküled ínség a sorsunk. Könyörülj meg rajtunk, akik küszködve igyekszünk Feléd, akik semmit sem tehetünk nélküled. Taníts meg engem, hogy keresselek, és mutasd meg magadat a keresőnek; mivel nem kereshetlek, ha Te nem tanítasz, és megtalálni sem tudlak, ha nem mutatod meg magadat. Keresselek vágyakozva, vágyakozzam rád keresve, találjalak meg szeretve, és szeresselek, ha megtaláltalak!”

(Mt 21, 28-32)