A Szentatya katekézise a 22. zsoltárról a szerdai általános kihallgatáson

XVI. Benedek pápa szeptember 14-én, szerdán délelőtt a vatikáni VI. Pál teremben találkozott a zarándokokkal, akiknek a pápai audiencia keretében ez alkalommal a 22. zsoltárról tanított. Mint mondta, ez a zsoltár erősen krisztológikus, amely Jézus szenvedéstörténetére utal kettős dimenziójában megjelenítve azt: megaláztatás és dicsőség, élet és halál. Mélyen megérintő, emberi érzésekkel teli, szomorú ima, amely teológiai összefüggésekben nagyon gazdag – kezdte katekézisét a Szentatya.

A zsoltár egy ártatlan, üldözött ember történetét mutatja be, akinek ellenségei a halálát kívánják. Ő azonban Istenhez fordul, fájdalmas szavakkal panaszolja el bánatát, amely végül a hit bizonyossága által Isten dicsőítésévé válik. Imájában fájdalmas jelenéről és múltjáról szól, amelyet azonban a remény jár át. Elsőként egy távol lévő Istenhez kiált, aki mintha elhagyta volna őt, válasz nélkül hagyja: „Istenem, Istenem, miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet.” Isten hallgat, ez a némaság, a válasz hiánya szörnyű fájdalommal tölti el őt. A zsoltáros nem tudja elhinni, hogy Istennel való kapcsolata így megszakadt volna, kétkedésében azonban megállapítja, hogy az ő Istene nem hagyná magára – magyarázta a pápa.

Mint ismeretes, a zsoltár elején lévő felkiáltás: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Máté és Márk evangéliumában is szerepel. A keresztfáról kiáltó, haldokló Jézus, Isten fia, a Messiás mondata ez, aki a halál drámáját éli meg. Elárulták, tanítványai megtagadták, elhagyták. Ezért kiált az Atyához, amely azonban nem egy reményvesztett kiáltás, úgy, mint ahogy a zsoltárosé sem, ugyanis megnyílik a dicsőségre, az isteni győzelemre. Jézus, teljesítve Atyja akaratát, szenvedése folyamán megéli az elhagyatottságot, majd a halált, hogy életre leljen, amelyet a híveknek ajánl fel.

A zsoltáros ezt követően a múlt emlékeit eleveníti fel: „Atyáink benned reménykedtek, reméltek, s te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak és nem csalatkoztak.” A távolinak tűnő Isten azonban irgalmas Úr és Izrael népe jól tudja ezt – mondta Benedek pápa. A zsoltáros visszaemlékezik atyái megrendíthetetlen hitére, amelyben sosem csalatkoztak. A zsoltáros imája azonban e történet végét sejteti, amely az Istennel való kapcsolat megszakadását jelenti még fájdalmasabbá téve ezáltal a jelent.

Isten azonban nem hazudtolja meg önmagát. A hitében megsebzett zsoltáros így beszél önmagáról: „De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje”. Visszaemlékezik Isten egykori közelségére: „Te hoztál elő az anyaméhből, jóvoltodból gond nélkül pihenhettem, anyám ölén”, majd könyörgő szavakat intéz hozzá: „Ne maradj távol szükségemben, légy közel, mert sehol sincs segítség!” Az egyetlen, akit közelében érez és aki félelemmel tölti el a zsoltárost, az az ellenség. Legyőzhetetlennek tűnik, akivel szemben semmi esélye sem lehet, védtelen és egyedül van. A zsoltáros szavai azt hivatottak elmondani – hangoztatta a pápa –, hogy amikor az ember rátámad társára, akkor az erőszak hatalmába kerül, amelynek során az állati ösztönökhöz hasonló viselkedés uralkodik el rajta. Ekkor csakis az Isten üdvözítő közbenjárása képes az embert emberi mivoltába visszaállítani.

Ekkor újabb segítségért kiált a zsoltáros: „Ne maradj hát távol, Uram, te vagy segítségem, siess mentésemre!” Ez a könyörgés a hitről tanúskodik, arról a bizonyosságról, amely túllép minden kételyen és nyomorúságon. A zsoltáros imája ekkor dicsőítő énekké válik, ugyanis az Úr választ adott hívására, megmentette őt és újra megmutatta kegyelemmel teli arcát. A hit győzedelmeskedett, amely képes a halált életté formálni – magyarázta a Szentatya.

Ez a zsoltár a Golgotára vezetett el bennünket, Jézus keresztjének tövéhez, hogy újra megéljük szenvedését és osztozzunk feltámadásának örömében. Hagyjuk tehát, hogy átjárjon bennünket a húsvéti misztérium fénye mégha úgy is tűnik számunkra, hogy Isten nincs közöttünk. Tanuljuk meg elvonatkoztatni a valóst a látszattól felismerve a megdicsőülés útját az alázatosságban, az élet megnyilvánulását a halálban, a keresztben. Ezáltal képesek leszünk Istenbe vetni bizalmunkat és reményünket, fájdalmaink idején hittel tudunk Hozzá imádkozni. Segélykiáltásunk dicsőítő énekké válik majd – mondta záró gondolataiban XVI. Benedek.

(hh)