“Áldás lenni az emberek számára” - Hitről és magyarságról beszélgettünk Pitti Katalin operaénekessel

„Járjatok be minden földet, melyet Isten megteremtett, s nem akadtok bizonyára a magyar nemzet párjára… – zengi Petőfi Sándor „A Magyar Nemzet” című költeményében az ezer éves haza szeretetét, dalolja kincseit, majd azért ostoroz, hogy becsüljük meg azokat.

Augusztus 20-án államalapító Szent István királyunkra emlékezünk, akinek köszönhetően a keresztény hit és a magyar nyelv a mai napig él és virágzik az egész Kárpát-medencében. A Szent István-i örökség megőrzésén fáradozik Pitti Katalin operaénekes is, aki hivatásának tekinti a magyar kultúra terjesztését határokon innen és túl. Minden magyar művésznek az a dolga, hogy a magyar kultúrát terjessze és beültesse az emberek szívébe – vallja. A csodálatos hangú, ihletett előadásáról ismert művésznő megosztotta a Vatikáni Rádió hallgatóival hitvallását az isteni áldásról, szeretetről, valamint küldetéséről, amelynek a magyarság ápolása szerves része. A Liszt Ferenc-díjas operaénekesnővel, a Magyar Köztársaság Érdemes művészével Balatonlellén beszélgettünk a I. Magyar Világtalálkozó alkalmával.

Végül álljon itt Petőfi Sándor „Magyar nemzet” című költeménye:

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld Isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(gá)