Új apologetika, mint az új evangelizáció programjának egyik dimenziója - Bagyinszki Ágoston ferences, teológia tanár jegyzete

Az elvárosiasodással párhuzamosan nagymértékben szekularizálódott nyugati társadalmaink új evangelizációjának programja, amely VI. Pál pápától, II. János Pálon át, XVI. Benedekig egyre hangsúlyosabb motívuma a pápák pásztori útmutatásának, 2012 októberében püspöki szinódus témája lesz Rómában. Az „új evangelizáció” az Egyház missziós küldetésből fakadó válasza korunk nyugati emberének sajátos kérdéseire, istenkeresésére. A modern média által teremtett, minden korábbinál összetettebb és hatékonyabb kommunikációs háló, új kihívást jelent az egyház missziója számára is. „Új” evangelizációról kell beszélnünk, mert egy plurális, a mindennapok szintjén is a sokféleség tapasztalatától uralt világban kell a keresztény üzenetet közvetíteni. A felfokozott pluralitásnak és a mélyreható szekularizációnak ebben a világában egyszerre van szükség a dialógikusan művelt, elmélyült teológiai tanúságtételre és a keresztény kommunikációnak arra a másik módozatára, amely egy-egy társadalmi szereplő nézeteivel kontrasztba állítva mutatja be hitelesen az egyház hitét. Az Egyház két évezredes története apologétáknak nevezi a hitvédelem művészetének a legkiemelkedőbb művelőit. Amikor az új evangelizáció lelkipásztori keretprogramján belül az új apolgetika körvonalait szeretnénk felvázolni, akkor elkerülhetetlenül beleütközünk, az apologetika-történet közelmúltjának terhes örökségébe.

A témával foglalkozó konferenciák, dokumentumok „új” apologetikáról beszélnek, mert nem cél az újskolasztika kudarcott vallott apologetikai hagyományait föléleszteni. Avery Dulles bíboros a II. Vatikáni Zsinatot megelőző apologetikai kézikönyvekről mondta, hogy először ekkor fordult elő az apologetika két évezredes történetében, hogy a maga korának racionalista igényeihez túlzottan is hozzáidomuló, túlracionalizált hitvédelmi irodalom, végsősoron magát az apologetikát is rossz hírbe hozta. Az újskolasztika apologetikai programja, még a II. Vatikáni Zsinatot megelőzően kudarcot vallott, és látványosan összeomolva űrt hagyott maga után. Ahogy William Levada bíboros úr 2010 májusában, a római Regina Apostolorum Egyetemen elhangzott konferencia előadásában fogalmazott: ezt az űrt hivatott kitölteni az „új apologetika”, tanulva közvetlen elődjének a kudarcából. Az így felfogott hitvédelem egyaránt mércének tekinti a hiteles tanúságtétel, az igényes teológiai útmutatás és a hatékony kommunikáció hármas követelményét. A hitvédő nem tölti be hivatását, ha csupán „elméleti győzelmet” arat. Arra kell törekednie, hogy az elvi kérdések is a címzett számára befogadhatóan, a tiszteletteljes párbeszéd keretei között jelenjenek meg. Az apologétának fontos szem előtt tartania az egyház hitének egészét és részleteit, illetve a helyes hangsúlyok megtalálásához a „hitigazságok hierarchiáját” is. Az elmélyült teológiai tudás a hatékony hitvédelem szerves része. Továbbá az is fontos, hogy a hitvédő saját tudásának korlátaival is józanul számoljon, és adott esetben tanulékony legyen. Ezeken a dialogikus kereteken belül van szükség a hatékony, formájában és tartalmában egyaránt bölcs kommunikáció teljes eszköztárára. A kommunikáció művészete a hatékony hitvédelem szerves része.

Egy teológushallgató írta a közelmúltban: „Az apologetika szó számomra hideg, rideg, kopogós és ebből kifolyólag ijesztő. A nagy keresztény apologéták úgy jelennek meg előttem, mint akik ajtóstul rontanak a házba: erőteljes lendülettel, kérlelhetetlenül mondva a magukét - és ez számomra riasztó.” Sok keresztény érzéseit pontosan kifejezi ez a reakció. Egy olyan világban, ahol a kereszténységen belüli és kívüli széttagoltsággal, vagyis a keresztény felekezetek és a világvallások sokféleségével kényszerűen együttélünk, nélkülözhetetlen a dialógus kultúrájának a helyes ápolása. Fontos látni azt is, hogy a nyugati társadalmak szekularizációjával való szembenézés a keresztény felekezetek számára közös kihívás, így legalábbis a „stratégiai egység” kimunkálása mindenképpen kívánatos. Ilyen módon az új apologetika a helyes önismeret egyik eszközévé válhat, és nem az ökumenikus vagy vallási párbeszéd ellenpontjaként kell szemlélnünk azt. Az új apologetika a civilizációs identitásunk történelmi gyökereivel való pozitív párbeszédet sürgeti, ébresztgeti.

David Halberstam írja: „Édeskeveset számít, ha az, ami a képerny_n megjelenik, nem a valóság: a lényeg az, hogy az emberek valóságnak érzik”. És néha az emberek ténylegesen valóságnak élik át az eléjük vetített látszatvilágot. Ha nem is szívük mélyéig azonosulnak a vetített világgal, de ahhoz éppen eléggé, hogy az intellektus kritikai erőfeszítése már alig-alig bírja tartani magát az életnek ezzel az új, virtuális sodrával szemben. Az emberiség történelmének legrégebbi globalizált intézménye, az egyház ebben az új közegben drámai hirtelenséggel vesztette el korábbi kommunikációs monopóliumát. Talán a változás eme tengelye jelöli ki legmarkánsabban az „új apologetikát”, a „régi apologetikától” elválasztó átalakulás irányát. Ebben a helyzetben a sikeres meggyőzéshez nem annyira azt kell elmagyarázni, hogy miért van igaza valakinek, hanem sokkal inkább azt kell megvilágítani, hogy a felkínált sok választási lehetőség közül életértékét tekintve miért az a „leghasznosabb”, ami mellett az illető kiáll. A tudományos rációnak elkötelezett világ nagyrészt átadta a helyét a médiabirodalom szeszélyeitől vezérelt „szimulákrumnak”. Az új apologetikának ebben a fiktív problémákkal teletűzdelt, harsány közegben kell megszólaltatnia az evangéliumnak a valós problémákhoz címzett, saját belső természete szerint sokkal csendesebb hangját. Ugyanakkor aligha tagadható annak fontossága, hogy a lelkiéleti tájékozódást szolgáló, jó minőségű, az itt vázolt elvek szellemében fogant keresztény írások hozzáférhetőek legyenek a szélesebb társadalom számára, mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtóban: az interneten.

A hit nem csupán felelős emberi döntés, hanem eredetében és megvalósulásában mindig kegyelem is. Ezért elhibázott dolog, amikor a hitvédelem gyakorlatában a hangsúly egyoldalúan a meggyőzés racionális és emocionális elemeire kerül, bár a tájékozódás folyamatában valóban ezekre a mozzanatokra is szükség van. A hit kommunikációja során a hitvédő végeredményben csak asszisztál az isteni kegyelemnek: inkább tanúként, sem mint tanítóként kell fellépjen. Az apologéta hivatásában így az imádság is fontos szerepet kell kapjon. A bensőséges istenkapcsolat a hatékony hitvédelem szerves része. Sőt, nincs hitelesebb apologetika, mint egy isteni jelenléttől ragyogó emberi élet. Az új apologetika művelői ezt soha nem veszíthetik szem elől, ha az új evangelizáció “szőlőmunkásai” kívánnak lenni.