A Názáreti Jézus Húsvétja - P. Szabó Ferenc sorozata Joseph Ratzinger - XVI. Benedek a Názáreti Jézus c. művének második kötetéről

7. rész: Jézus keresztre feszítése és halála

Mind a négy evangélium lényegében hasonlón mondja el Jézus szenvedését és halálát a kereszten, bár részletekben vannak eltérések. Mindegyik jellemzője, hogy gyakran hivatkoznak az ószövetségi írásokra. A tények elmondásához kapcsolódik Isten szava, amely az értelmet adja, a beteljesedést jelzi. Másrészt viszont: ami eddig sokszor érthetetlen Szó (ószövetségi jövendölés) volt, az most valóággá válik, és feltárul jelentése. Ez történik majd az őskeresztény igehirdetésben. Ezt példázza az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés Lukácsnál (24, 13-35) A tanítványokhoz csatlakozó feltámadt Jézus (akit csak a kenyértöréskor ismernek fel) – Mózestől kezdve valamennyi prófétánál - megmagyarázza, ami az írásokban róla szólt: „ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe.” Jézus beszélgetése a két kiábrándult tanítvánnyal összefoglalja a leendő Egyház keresését és megérlelődő meggyőződését. Ratzinger pápa hangsúlyozza (226-227): Húsvét, a feltámadás fényében – a Feltámadott kíséretében - kell újraolvasni az Ószövetséget., amely így új értelmet nyer. A keresztény hívők számára Jézus szenvedéstörténete tényét is a kinyilatkoztatott Szó világítja meg. E nélkül nem érthetjük a kialakuló Egyházat: hihetősége a történet és a hit által adott értelem együtteséből adódik. Ha ezt az összefüggést feloldjuk, a keresztény hit alapstruktúrája szétesik.

A szenvedéstörténetet az ószövetségi idézetek foglalják keretbe. Különösen is jelentősek a 22. (21.) zsoltár és Izajás 53. fejezetében az Úr szenvedő szolgájáról, a fájdalmak férfiáról szóló negyedik ének. A 22. zsoltár a szenvedő Izrael segélykiáltása. A kereszten szenvedő Jézus ajkáról hangzik el a kiáltás: „Éloí, Éloí, lámmá szabaktáni!” Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” (Mk 15, 34). Ratzinger pápa szerint, e zsoltárnak, e kiáltásnak központi jelentősége van főleg Márknál. A szenvedő jajveszékelve kiáltoz a távol levő Istenhez, akihez az atyák bizalommal kiáltottak és megszabadultak. „Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népek utálata. Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem…Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek. De te, Uram, ne légy távol tőlem, én erősségem siess segítségemre!” De a szenvedő jajkiáltása végül dicséretté alakul a zsoltár utolsó szakaszában: hálával dicséri az Urat „a nagy gyülekezetben”, mert az Úr jóllakatja a szegényt, meghallgatja, mindazt, aki Hozzá kiált. Végül majd megtér az Úrhoz a föld minden népe.

Az Újszövetségben az Úr „jóllakatja a szegényt” az eucharisztikus lakomán. A föld népei megtérnek Izrael Istenéhez, mondja a zsoltár; az újszövetségi Isten népe, amely minden népből gyülekezik össze, megtér Jézus Krisztus Istenéhez. Hálaadó dicséret (Eucharisztia) és az üdvösség egyetemessége lesz az Atya válasza a kereszten haldokló Jézus kiáltozására.

A pápa a továbbiakban Jézus kereszten elhangzott szavairól elmélkedik. Első szó Jézus kiáltása: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Amit az Úr a Hegyi beszédben hirdetett, azt most maga teljesíti. Nincs benne gyűlölet, nem kiált bosszúért, hanem bocsánatért esedezik azok számára, akik keresztre feszítették. Erre emlékeztet Péter Pünkösd utáni templomi beszédében (Ap. Csel. 3, 14-17): Ti, akik megtagadtátok Jézust Pilátus előtt, „noha szabadon akarta bocsátani. Megtagadtátok a Szentet és Igazat. Egy gyilkos szabadon bocsátását kértétek, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban föltámasztotta őt halottaiból…De tudom testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, amint elöljáróitok is. Isten azonban így vitte végbe, amit az összes próféták által már előre hirdetett, ti. hogy Fölkentje szenvedni fog. Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg.” (Péter beszéde típusa az őskeresztény igehirdetésnek.)

Jézus a kereszten nem válaszol gúnyolóinak. De amikor a jobb lator így fordul hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal.”, ezt válaszolja: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomba”.(Lk 23, 42-43) A keresztény hagyományban a jobb lator a reménység példája lett. Életünk utolsó órájában is bizalommal fohászkodhatunk az irgalmas Istenhez. A Dies irae-ben is így imádkozunk: „Ki Magdolnát föloldottad,/ és a latrot meghallgattad:/ nekem is e reményt adtad.” (Babits M. ford.)

Jézus elhagyatottságáról elmélkedve (237kk) - visszautalva a 22. zsoltár kiáltására: ”Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”! – XVI. Benedek teológiai választ keres erre a kérdésre: Hogyan lehetett Isten Fia Istentől elhagyott? Mit jelent kiáltása? Mindenekelőtt félreértették azok, akik azt gondolták, hogy Illést hívja. Amint mondtuk, Jézus a 22. zsoltárban, a szenvedő izraelita szavaival kiáltoz az Atyához. De magára vállalja a rejtőzködő Istenhez kiáltozó ember szenvedését, és a világból távollevő Isten utáni fájdalmas segélykiáltás hordozója lesz. Mindenki nevében várja a szabadító Isten válaszát.

Ratzinger pápa e mély misztérium teológiai megközelítéséhez hivatkozik az egyházatyák magyarázataira. Idézi Szent Ágostont, aki egyik zsoltárkommentárjában azt magyarázza, hogy Krisztus mint a test (az Egyház) Feje imádkozik, és mint közösségi Alany, mindenkit magába foglal, de imádkozik úgy is, mint „test”, vagy tagjai szükségeit, fájdalmait, reménykedéseit magára vállalja mint szószólóink Istennél. Messiási szenvedésébe belevon minket is, és ha vele vagyunk a szenvedésben, vele együtt fel is támadunk. Ez a keresztény együtt-létezés („Mitsein”), amely a szeretetből fakad, és már a megváltást, a szeretet győzelmét magában hordozza. (239)

XVI. Benedek sorra veszi a golgotai történés főbb mozzanatait: Jézus ruháinak elosztása; a „Szomjúhozom!” kiáltás (Jn 19, 28); nők a kereszt alatt – Jézus Anyja (Mk 15, 40kk). János (19, 25-27) örökíti meg Jézus végrendeletét: anyjához és a szeretett tanítványhoz intézett szavait: „Asszony, íme, a te fiad”; „Nézd, ő a te anyád.”. Az ősegyház Mária konkrét személyén túl gondolt arra is, hogy Jézus édesanyját, jegyese, az Egyház Anyjául adta. Ugyanígy a szeretett tanítvány is őstípusa lett a tanítványi mivoltnak.

Jézus meghal a kereszten. Lukács szerint (23, 46) Jézus utolsó szava a 31 zsoltár (31, 6) verse volt: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” - János szerint (19, 30): „Amint Jézus az ecetet megízlelte, így szólt:’Beteljesedett!’Aztán lehajtotta fejé, és kilehelte lelkét.” A beteljesíteni – telestai – ige már szerepelt a szenvedéstörténet elején, a lábmosásnál (a végig szerette őket, Jn 13 1), és most ismét az utolsó pillanatban, amikor Jézus beteljesíti küldetését, és teljesen átadja magát és a világot az Atyának. (vö. még Zsid 5, 9) Így Jézus utolsó szava a kereszten megvilágítja a kereszt titkát. Jézus keresztje lép minden más kultikus cselekmény helyébe, Isten egyedüli valódi megdicsőítése: Isten megdicsőül, amikor benne nekünk ajándékozza szeretetét.

A hosszú, meglátásokban igen gazdag 8. fejezetből éppen csak kiragadtunk néhány fontos szakaszt, teológiai meglátást. A fejezet vége felé a pápa még három oldalt szentel Jézus temetésének. Az evangélisták elbeszéléseikben több fontos információt közölnek, amelyek már átvezetnek a húsvét reggeli feltámadás leírásához. Az utolsó hosszabb részben pedig Jézus üdvözítő halálának teológiáját foglalja össze.
(szf)