Az utolsó vacsora – P. Szabó Ferenc SJ sorozata Joseph Ratzinger – XVI. Benedek „A názáreti Jézus” c. műve II. kötetéről

XVI. Benedek az 5. fejezet elején (122-125) ismét módszertani megjegyzéseket tesz, hangsúlyozva, hogy a történeti-kritikai módszer törekvése, hogy rekonstruálja az utolsó vacsora történetét, legfeljebb nagy valószínűséghez vezet. Jézus eredeti szavait (ipsissima verba Jesu) akarják kihámozni az áthagyományozott anyag tömegéből, hogy biztos sziklára építsék a hitet. Figyelemre méltó tudományos vállalkozás, de megvannak a határai. Mert hitünket nem kapcsolhatjuk a hitelre méltó exegétikai eredményekhez. Teológiai szempontból a részletekre vonatkozó vitákat is nyitva hagyhatjuk.

De a János-prológus (1, 14): „Verum caro factum est” kijelentése érvényes, mint keresztény alapkategória, nemcsak a Megtestesülés, mint olyan számára, hanem az Utolsó vacsora, a Kereszt és Feltámadás számára is vonatkozik. Jézus megtestesülése az emberekért vállalt önátadáshoz, ez pedig a feltámadáshoz van rendelve, különben a kereszténység nem igaz. E „factum est” valósága nem tekinthető az abszolút történelmi bizonyosság módján ténynek, de a helyes szentírásolvasás alapján egész komolyságában ilyennek kell elismernünk. A végső bizonyosságot, amelyre egész egzisztenciánkat építhetjük, a hit ajándékozza nekünk, az Egyház hitével, amelyet a századokon át a Szentlélek vezet.

Ratzinger pápa ilyen módszertani alapállás szerint vizsgálja, értelmezi az Utolsó vacsora történetét: először annak időpontját, tehát azt, hogy Jézus a pászkavacsorát költötte-e el vagy sem; másodszor azokat a szövegeket, amelyek az utolsó vacsoráról tudósítanak; harmadszor az utolsó vacsora áthagyományozásának teológiai tartalmát; végül negyedszer az Eucharisztia ünneplését világítja meg.

1. XVI. Benedek elidőzik az Utolsó vacsora időpontjára vonatkozó vitáknál, ti. annak eldöntésénél, hogy vajon a szinoptikus evangéliumok, vagy pedig a János-evangélium tőlük eltérő kronológiája felel-e meg a valóságnak. (126-134) „Az első kovásztalan napon, amikor le szokták vágni a húsvéti bárányt, tanítványai megkérdezték: Hová menjünk? Hol készítsük el számodra a húsvéti vacsorát?...Amikor beesteledett, odajött a tizenkettővel.” Így olvassuk Márknál (Mk 14, 12. 17) Ezzel lényegében megegyezik Máté és Lukács is. Itt tehát a pászka-ünnep vigíliájáról van szó, tehát csütörtökről. János viszont a Pilátus-jelenetnél gondosan kiemeli a zsidó hatóságokról szólva, hogy Jézus utolsó vacsorája nem pászkavacsora volt: „Kaifástól a helytartóságra vezették Jézust. Kora reggel volt. Azok nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanokká ne legyenek, hanem hogy megehessék a húsvéti bárányt.” (Jn 18, 28). A pászka-vacsora tehát csak este kezdődik, a per és a keresztre feszítés a pászka-ünnep előtti napon történik, nem magán az ünnepen. Abban az évben a zsidók pászka-ünnepe péntek estétől szombat estéig, nem pedig csütörtök estétől péntek estéig tartott. Egyébként az események sorrendje lényegében megegyezik Jánosnál és a szinoptikusoknál.

Ratzinger megvizsgálja a megoldási kísérleteket (többek között azt, hogy a zsidók két naptárt követhettek), végül elfogadja az amerikai John P. Meier véleményét, aki híres monográfiája első kötete végén (A Marginal Jew I, S. 398) különböző források vizsgálata után a jánosi kronológiát választja. (131-133) A hagyomány összességéből kiderül, hogy Jézus búcsúvacsorájánál nem a régi pászka, hanem az új volt a fontos. Tehát Jézus a tizenkettővel, nem a zsidó pászkalakomát költötte el, hanem a saját pászkáját: tehát átmenetét az Atyához, halálát és feltámadását. Szent Pál a Korinthusiaknak írt első levélben (1Kor 5, 7) kapcsolatba hozza a régi és az új pászkát, ez utóbbit Jézus halálához és feltámadásához kapcsolja: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.” Szent Pál szavai egybecsengenek a János által leírt eseményekkel.

2. Az Eucharisztia alapítása. (135kk) A szinoptikusok beszámolóját (Mt 26, 26-29; Mk 14, 22-25; Lk 22, 19-23) megtaláljuk Szent Pálnál is, az első Korinthusi levélben (1Kor 11, 23-26). A három beszámoló alapjában véve hasonlít, bár részletekben eltérések, sőt ellentétek vannak Jézus szavainak értelmezésében, illetve a hagyomány kialakulását illetően. Ezekről a részletekről az exegéták vitatkoznak, Ratzinger pápa ismertet néhányat (R. Pesch, G. Lohfink, U. Wilkens, E. Peterson). Ezeket most nem követjük. Mindjárt rátérek a 3. pontra:

3. Az Eucharisztiát alapító Jézus szavainak teológiája. ((146kk) - Márknál (14, 22) és Máténál (26, 26) Jézus ezt mondja a kenyérre: „Ez az én testem.”; Pálnál (1Kor 11, 24): „Ez az én testem, értetek.” ; Lukácsnál (22, 19): „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Lukácsnál és Pálnál ezt követi: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ez hiányzik Márknál és Máténál. A kehelyre mondott szavak Márknál (14, 24): „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.”; Máténál (26, 28) így folytatódik: „…amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.”, Pálnál ezt olvassuk (1Kor11, 25): „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.”, Lukács kis különbséggel így fogalmazza (22, 20) :”Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.” És hiányzik a második „Ezt tegyétek…”
A lényeges különbség: Márknál és Máténál a „vér” az alany „Ez az én vérem.” Pálnál és Lukácsnál a hangsúly az új szövetségen van: „az új szövetség az én véremben” Fontos tény: mind a négy szövegben az alapítás elbeszélésének kezdete azonos kis eltéréssel:„vette a kenyeret, megáldotta/hálát adott, megtörte..” Pálnál és Lukácsnál hálaadás (Eucharistia), Márknál és Máténál áldás (Eulogia) szerepel, de mindkettő a héber berakara utal: a zsidóknál a nagy hála- és áldás-imádság volt ez, amely a pászka-lakoma rítusától átment asztali imává. Ami pedig a „kenyértörést” illeti: a házigazda törte meg a kenyeret az asztaltársaságnak, vendégeknek.

Jézus új jelentést ad a gesztusnak, amely így az Eucharisztia titkát jelöli. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: a jeruzsálemi hívek „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (2, 42; vö. 1Kor 11, 27-32). Tehát itt már az első keresztények szeretet-lakomájáról (agapé) van szó, amelyet az Eucharisztia ünneplésével összekapcsoltak. – Ratzinger még hosszan fejtegeti az alapítási szavak teológiáját. A 4. pontban visszatér az utolsó vacsora és a mai szentmise kapcsolatára.

4. Az utolsó vacsorától a vasárnap reggeli Eucharisztiáig. (159-164). Megvizsgálja azt a kérdést, hogy vajon az Úr Jézus mit is akart, amikor a kenyér és a bor átváltoztatása után kijelentette: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Idézi Josef Andreas Jungmann jezsuita véleményét, aki a szentmise történetéről monográfiát írt, és aki a liturgia-reform egyik szerzője volt. „Alapvető a hálaadás-ima a kenyér és a bor felett. Az utolsó vacsora utáni hálaadásból vette eredetét a mise liturgiája, nem pedig az étkezésből…A liturgia és liturgiák a kenyér és a bor felett elmondott hálaimát fejlesztették tovább, amint az Úr az utolsó vacsorán meghagyta az apostoloknak és az Egyház továbbadta halál-áldozatának emlékezetét.” (Jungmann: Messe im Gottesvolk, S. 24). A továbbiakban a pápa még hivatkozik az ókeresztény hagyományra: Didaché, Antiochiai Szent Ignác (+110), ahol az „Úr napja” (vasárnap) szerepel az Eucharisztia ünneplése elbeszélésénél.

(szf)