Krisztus misztériuma Pázmány Péter életművében - Interjú P. Szabó Ferenccel új Pázmány-kutatásáról
M: Most, amikor
köszönetet mondunk P. Szabónak júliusi helyettesítésért és hetenkénti közreműködéséért,
megkérdezzük: mi is újabb Pázmány-kutatásának témája, amelyen most júliusban
is, a rádióműsorok készítése mellett olyan elmélyülten foglalkozott? (Emlékeztetünk
rá, hogy július 6-i adásunkban Török Csaba teológia tanár ismertette az "Új távlatok"
c. kötetet, amelynek második része két fő csoportra tagolódik. Az elsőben találkozunk
azokkal a tanulmányokkal, amelyek P. Szabó kiterjedt és évtizedes Pázmány-kutatásának
eredményeit ismertetik.)
F: Talán emlékszel rá, hiszen akkor már együtt
dolgoztál velem itt a Vatikáni Rádiónál, hogy 1990-ben megjelent A teológus Pázmány
c. monográfiám: Te is segítettél Szőnyi Zsuzsával a kefelevonatok javításában. Abban
a könyvemben főleg Pázmány Péter latin skolasztikus teológiáját dolgoztam fel, különös
tekintettel a hitelemzésre és a kegyelemvitára. A hetvenes évek végén, nyolcvanas
évek elején innen Rómából eljártam Klagenfurtba, hogy segítsek rendtársamnak, a szívével
már gyengélkedő P. Őry Miklósnak, tető alá hozni több évtizedes Pázmány-kutatását.
Pár évig együtt dolgoztunk (p. elkészítettünk egy 100 oldalas bevezetéssel egy háromkötetes
Pázmány-válogatást a Szent István Társulatnak). Célunk Pázmány grazi éveinek feldolgozása
volt, folytatva az Őry által már megjelentetett korszakot, Pázmány tanulmányi éveit.
Rám hárult Pázmány grazi teológiájának bemutatása. Őry Miklós 1984-ben bekövetkezett
halála után egyedül folytattam a munkát, felhasználva az ő anyaggyűjtését.
A
fiatal Pázmány, aki Rómában befejezte jezsuita tanulmányait, a politikai helyzet miatt
nem térhetett haza Erdélybe, „édes nevelő hazájába”, ezért elöljárói megbízásából
1603 és 1607 között a grazi jezsuita egyetemen teológiát adott elő: Szent Tamás Summa
Theologiae c. művének bizonyos kérdéseit magyarázta a jezsuita a Ratio studiorum
tanrendje szerint. A XIX-XX. századfordulón Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem
professzorai kiadták a névadó összes magyar és latin műveit, ez utóbbiak között van
a grazi teológiakurzus anyaga, amelyet 1990-ben ismertettem, elemeztem. Megjegyzem,
hogy szinte szűz területet törtem fel, mert – különös módon – e latin traktátusok
tartalmi elemzését még a legjelentősebb Pázmány-kutatók sem végezték el. Szinte kizárólag
Pázmány magyar vitairataival, főleg azok summájával, a Kalauzzal és a Prédikációkkal
foglakoztak, ez utóbbiakkal is elsősorban Pázmány ragyogó stílusa, szép magyar nyelve
miatt. Ismeretes, hogy Kosztolányi Pázmányt a „magyar próza atyjának” nevezte. Monográfiámban
azt hangsúlyoztam, hogy Pázmány magyar műveinek teljes megértéséhez feltétlenül szükséges
a latin előadások ismerete: mert a fiatal tanár Grazban kidolgozta, átelmélkedte az
akkor vitatott legfontosabb kérdéseket, felhasználva kora teológusai, főleg rendtársai
(az olasz Bellarmino, a spanyol Valentia és Suarez) műveit. De Grazban Pázmány már
gondolt hazai apostoli feladataira is: megírta Feleletét Magyari protestáns prédikátor
támadásaira válaszolva, kidolgozta Tíz Bizonyság c. vitairatát, megszerkesztett egy
Imádságos könyvet, amelynek nagy sikere lett még protestáns körökben is. Szóval munkám
hézagpótló volt, amint ezt elismerték a hazai Pázmány-kutatók. (Pl. Bitskey István
könyvemről írt recenziójában a Vigilia 1990. októberi számában.)
M:
Most következő monográfiádon dolgozol. Amint hallottuk, ennek témája: „Krisztus
misztériuma Pázmány életművében”.
F: Első monográfiámat egy csodálatos
Krisztus-himnusszal zártam, amelyet a fiatal grazi tanár Megtestesülésről szóló latin
traktátusa elején olvashatunk, most ezzel a himnusszal nyitom a krisztológiáról szóló
részt. Pázmány ebben összefoglalta krisztológiája lényegét, amelyet majd magyarul
megismétel egyik karácsonyi prédikációjában. Ebből idézünk egy szakaszt. Kérlek,
Márta, Te olvasd.
M: „Krisztusban nemcsak Isten bölcsességének és
tudományának összes kincse rejlik (Kol 2,3), minthogy Vele kegyelmet kegyelemre halmozva
kaptunk, hogy mindnyájan az ő teljességéből merítsünk (Jn 1,16), hanem Benne lakik
testileg az Istenség egész teljessége (Kol 2,9). Ezért Benne az isteni természet
valamennyi tökéletessége, mint valami tükörben tündököl, így nem hiába nevezi az Úr
Krisztust a Szentírás Isten Arcának (Szám 6,25; Kiv 33, 13; Iz 64,1; Zsolt 61,3; 68,18;
79,4 stb.). Amint ugyanis az embert arcáról, úgy Istent az Úr Krisztusról ismerjük
fel. Aki ugyanis engem Iát, látja Atyámat is, mondja Krisztus (Jn 14,19), minthogy
Ő lényegének képmása (Zsid 1,3), a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), akit - jóllehet
más teremtett dolgokból is megismerhetünk - e képmásából annyival világosabban
látunk, hogy hozzá hasonlítva más dolgokat, ezekben láthatatlannak mondhatjuk Istent.
Krisztusban ugyanis mint Isten fensége makulátlan tükrében (Bölcs 7,26), Krisztusban,
akit az isteni Ige elfogadott, mintegy az örök fény sugarában és fényessége kisugárzásában,
az emberség makulátlan tükrében megjelenik Isten arca, vagy ahogy az Apostol mondja
(2 Kor 4,6 és 3,19): fölragyog nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán,
hogy födetlen arccal mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét.”
F:
Most tehát Pázmány krisztológiáját és egyháztanát dolgozom fel, éspedig most már az
összes latin és magyar művek elemzésével. Megmutatom azt, hogy Pázmány, az 1616-tól
esztergomi érsek, majd 1629-től bíboros, magyar műveiben - vitairataiban, a Kalauzban
és az élete végéig érlelt Prédikációkban - miként váltja aprópénzre az egyetemi katedrára
kidolgozott, elvont, szakszerű értekezéseket. Itt megjegyzem: Pázmány bíboros, aki
1635-ben megalapította a nagyszombati egyetemet (tavaly Nagyszombatban és Budapesten
megemlékeztünk ennek 375. évfordulójáról), grazi latin előadásait egyeteme tankönyvének
szánta. Ebből a célból a Kalauz alapján kiegészítette néhol vázlatos tanári jegyzeteit,
amint ezt láthatjuk a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött kéziraton (amely részben
diktálás volt, a kor szokása szerint.
A krisztológiához kapcsolódik az egyháztan:
Krisztus igaz egyházáról sokat vitatkozott Pázmány a hitújítókkal. Hiszen Luthert
és Kálvin (legalábbis kezdetben) elfogadták az első századok egyetemes zsinatainak
az eretnekekkel szemben hozott krisztológiai határozatait, viszont a jogos egyházi
reform követelésén túl végül hitújításba kezdtek, főleg követőik. Egészen röviden
szólok Pázmány szentségtanáról és végül lelkiségéről.
Új monográfiámban rávilágítok
Pázmány teológiai nézeteinek viszonylagos eredetiségére, pl. krisztológiáját
egybevetve a spanyol Suarezével, vagy egyháztanát az olasz Bellarmino egyházfelfogásával.
Megmutatom, hogy az Egyház és a pápa viszonyának értelmezésében eredeti véleményt
képviselt Pázmány Grazban eltérően még mesterétől, Bellarmino bíborostól is.
M:
Mennyire időszerű még Pázmány teológiája?
F: Monográfiám Kitekintés-ében,
az összegező és előre mutató tanulmányában elhelyezem Pázmány krisztológiáját és egyháztanát
a teológiai fejlődésben. Főleg itt mutatok rá teológiája bizonyos szempontjainak időszerűségére.
Sokat
mondó a II. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásról szóló konstitúciójának bevezetése
(Deiverbum 1), amely világosan jelzi a folytonosságot a Trentói Zsinattól
a II. Vaticanumig.
Mindjárt a dokumentum elején ünnepélyesen vallja tanítását
Isten Igéjéről (1Jn 1, 2-3-at idézve), amelyet majd bőségesen kifejt: Közösségben
vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. „Éppen ezért – követve a
Trentói és az I. Vatikáni Zsinat nyomdokait – a szent zsinat ki akarja fejteni
a helyes tanítást eredeti tisztaságában az isteni kinyilatkoztatásról és átszármaztatásáról…”
A Trentói zsinattól a II. Vatikáni Zsinatig, Pázmánytól korának hitvitáitól, az ökumenikus
párbeszédet folytató mai teológusokig, a vita tárgya nem Jézus Krisztus központi helye
az üdvösségtörténetben, hanem a Kinyilatkoztatás mivolta, annak továbbadására.
A
Pázmány korában vitatott kérdések, mint a Szentírás és tradíció, a Megtestesülés indítékai,
egyáltalán Krisztus abszolút primátusa az üdvösségtörténetben, megigazulás, az Egyház
misztériuma és ismertető jegyei, Egyház és pápaság. Mindezek a II. Vatikáni Zsinaton
is viták tárgyát képezték. Az ökumenikus párbeszédben egyes témákban már többé-kevésbé
egyetértésre jutottak katolikusok és protestánsok: pl. a megigazulás értelmezésében
1999-ben Augsburgban katolikusok és lutheránusok aláírtak egy egyezséget. Meglepő,
hogy Pázmány a Kalauz XII. könyvében az „igazulásrúl” milyen kiegyensúlyozott
véleményt képvisel. A II. Vatikáni Zsinat Dei verbum k. konstitúciója a kinyilatkoztatásról
ugyan előrelépés a „Sola Scriptura” körüli vitákban, de vannak még eltérések
a bibliaértelmezés terén. Az Egyház és a pápa viszonyát, a pápai primátust is tovább
kell tisztázni az ökumenikus párbeszédben.
Remélem, hogy a fiatal Pázmány-kutatók
folytatják majd P. Őryvel elkezdett munkánkat, hogy teljes képet adjunk a XVII. századi
katolikus megújulás vezéralakjáról.