A XV. Orientale Lumen konferencia katolikus szemmel – Bagyinszki Ágoston ferences, teológia tanár beszámolója Washingtonból

A katolikus egyház és a keleti ortodox egyházak képviselőinek évi rendszerességgel megtartott Orientale Lumen konferenciáját – idén mintegy 120 püspök, teológus, pap, szerzetes és világi érdeklődő részvételével – a június huszadikával kezdődő héten, a washingtoni ferences nővérek lelkigyakorlatos házában rendezték meg. A konferenciát szervező Orientale Lumen mozgalom II. János Pál pápa 1995-ben közzétett „Kelet világossága” kezdetű apostoli levele nyomán indult, „alulról szerveződő” teológiai-lelkiségi fórumként kiegészítve a két testvéregyház között már három évtizede megvalósuló hivatalos dialógust.

Az idei, évfordulós, XV. konferencia – a korábbi változatos helyszínek után – ismét az első konferencia helyére, Washington DC-be gyűjtötte össze az érdeklődőket. A konferenciát videó-üzenetben köszöntötte Kurt Koch bíboros, a keresztény egység előmozdításáért felelős pápai tanács elnöke, valamint I. Bartolomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka. Az összejövetel keretét az imaórák közös imádkozása adta (görög-katolikus és ortodox papok vezetésével). A résztvevők napi három előadáson, és az egyes előadásokat követő pódiumbeszélgetéseken keresztül tájékozódhattak a katolikus-ortodox kapcsolatok alakulásáról, és az abban kulcsszerepet játszó teológiai kérdésekről. Az idei jubileumi konferencia a pátriárkai szolgálat egyháztani témáját állította a középpontba.

Kallistos Ware ortodox püspök, oxfordi professzor, aki jelenleg maga is a katolikus-ortodox dialógus nemzetközi bizottságának tagja, a közel egy évezredes kelet-nyugati egyházszakadás orvoslására tett kísérletek története felől közelítette meg a mai helyzetet. Visszautalt az 1445-ben lezárt, másfél évtizedig húzódó firenzei zsinatra, amely hosszadalmasan foglalkozott a szentháromságtani ún. Filioque-kérdéssel, szintén mélyrehatóan megvitatta a tisztítótűzről szóló katolikus tanítás kérdéseit, de csak az utolsó napokban tartotta szükségesnek, hogy érintőleg a pápai primátus kérdésével is foglalkozzon. Ahogy Kallistos püspök rámutatott, ma éppen fordított fontossági sorrendben tekintünk ezekre a témákra. A párbeszéd legkényesebb pontját az jelenti, hogy az ortodoxia számára teljességgel idegen az I. Vatikáni Zsinat által jogi kategóriákba foglalt pápai primátus gondolata.

A megoldás felé vezető úton legjobb kiindulási pontként Kallistos püspök utalt a témakörben otthonosan mozgók számára jól ismert „Ratzinger-formulára”, amely elv szerint az újraegyesülés felé vezető úton a katolikus egyháznak nem helyes többet követelnie az ortodoxoktól a primátus kényes kérdésében, mint ami általánosan elfogadott volt az első évezred végén, a szakadást közvetlenül megelőzően. A Ratzinger-formula szerint, amelyet a jelenlegi pápa még bíboros-teológusként dolgozott ki, az első közös évezred alapján az ortodoxok részéről sem helyes, ha tévtanításnak tekintik a katolikus egyházban a szakadás után végbement legitim tanfejlődést.

Katolikus oldalon Robert Taft, a római Pápai Keleti Intézet nyugalmazott professzora, jezsuita atya reagált ezekre a gondolatokra, kifejezve, hogy a katolikus egyház teológiai beállítottságában ma jóval kisebb hangsúlyt kap a pneumatológia, a Szentlélek szerepéről szóló tanítás, mint a keleti egyházakban. A krisztológiai és pneumatológiai szempontok kiegyensúlyozása, aminek a perichoresis-ről szóló szentháromságtani tantételben megvan a dogmatikus gyökere, a katolikus egyház kormányzatában is a jogi stuktúrák misztérium-központú szemléletéhez segítene közelebb.

További katolikus és ortodox előadók Benedek pápának azt a lépését elemezték, hogy 2006-ban a római pápa címei közül elhagyta a „Nyugat pátriárkája” titulust, és hogy miképpen értelmezhető ez a püspöki, pátriárkai és pápai szolgálat teológiája szempontjából.

A konferencia katolikus résztvevőjeként mélyen megérintett az a katolikus-ortodox kapcsolatokban ma megtapasztalható realista, ugyanakkor testvéri légkör, amely sok tekintetben szembeötlően különbözik a katolikus egyház protestánsokkal ápolt kapcsolatainak pragmatikusabb jellegétől. A papi rendben érvényesülő apostoli folytonosság és az eucharisztikus ünneplés szemlélődő világa két olyan pillére az egyházi életünknek, amely a keleti egyházakhoz fűződő kapcsolatunkat egyedivé teszi. A krisztusi tanítványságból forrásozó, eleven hagyomány tisztelete és az ehhez kapcsolódó teológiai reflexió olyan tanúságtétele a keleti egyházaknak, amiből a nyugati kereszténység is mély inspirációt meríthet.

A keleti ortodox testvérek társaságában a katolikus keresztény önkéntelenül is ráébred arra, hogy a „konzervatív”, illetve „progresszív” cimkék nem teológiai, hanem egyházpolitikai kategóriák, amelyek sokszor éppen útjában állnak a hagyomány helyes megértésének. Konzervatív és progresszív beállítottságról jellemzően rövid távon beszélünk. A keresztény hagyomány évezredes történelmi léptékében az ilyen túlegyszerűsített klisék értelmüket vesztik, mert a ressourcement, a patrisztikus hagyomány iránti megújult érzékenység túlzottan is sokszor kapta meg a „progresszív” megbélyegzést a patrisztikus hagyománytól elidegenedett, egy évszázaddal korábban még kifejezetten „progresszívnek” számító szemlélet képviselői részéről. Ilyen módon az ortodox-katolikus kapcsolat ápolása fontos útbaigazítás lehet a túlpolitizált, kétpólusú gondolkodásmód mögött a hiteles „harmadik pozíció” megtalálásához.

Érdekes ortodoxoktól hallani azt a megfigyelést, hogy maga a II. Vatikáni Zsinat ennek a „harmadik pozíciónak” az útját járta. A keleti keresztények, akik szintén szükségét érzik a késő modernitással szemben felmerülő egyházi kérdések zsinati rendezésének, és sokan egy mai „pánortodox zsinatnak” az előkészítésén fáradoznak, nagyon tanulságos tükröt tarthatnak a II. Vatikáni Zsinat értelmezésével még félévszázad után is vívódó katolikus egyház számára. Az Orientale Lumen konferenciák nyomán egyre világosabb, hogy a II. Vatikáni Zsinat értelmezéséhez azoknak a zsinaton egykor jelenlévő, ortodox megfigyelőknek – így például Nikos Nissiotisnak – a kommentárjai is hozzátartoznak, akik a hagyomány hermeneutikájával összefüggésben hangsúlyosan felhívták a figyelmet a konzervatív-progresszív séma meghaladásának a fontosságára, és a „harmadik pozícióban” ismerték föl a Szentlélek munkálkodását.