A jó búza között konkoly - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 16. vasárnapra
Jézus példabeszéde a
konkolyról illusztrálja az egész emberi történelmet: a világ szántóföldjén a kezdetektől
jelen van a jó búza között a konkoly, csak a világ végi aratáskor, vagyis a végítéletkor
választják szét a búzától a konkolyt, és vetik tűzre. A Biblia elején, a teremtéstörténetnél
olvashatunk a bűnbeesésről, majd az emberek bűneinek elszaporodásáról, a gonosz birodalmának
kiterjedéséről. Szent Ágoston az Isten városáról írt történelemteológiai művében
két „városról”, országról, táborról beszél. Az egyiket a gőg építette: az önszeretet
Isten megvetéséig, a másik Isten országa, amelynek alapja Isten szeretete önmagunk
megalázásig, a gőgös önteltség legyőzése. A kettő harcban áll egymással. Ugyanígy
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében a Két zászlóról szóló elmélkedés szembeállítja
Krisztus és Lucifer táborát.
A XX. században megtapasztaltuk az „emberarcú
barbárság” retteneteit, a különböző színű totalitarizmusok embertelenségeit. De napjainkban
is terjed a gonoszság, az embertelenség, a pusztítás: modern világban a média nemcsak
hasznos információkat közöl, serkent a szolidaritásra, segít az új nemzedék nevelésében,
de ugyanakkor terjeszti a rossz penészgombáit, bacilusait is, rombolja az erkölcsöket,
erőszakra ösztönöz. Ez naponta tapasztaljuk, még ha igyekszünk is az árral szemben
úszni, fékezni a rosszat, jó magot vetni akkor is, hogy az ellenség konkolyt hint
a jó búza közé.
Nem szükséges tehát hangsúlyoznunk, hiszen mindenki tapasztalatból
tudja – a felserdülő kamasztól az aggastyánig -, hogy a rossz ott van a világban,
környezetünkben, az önző, kapzsi, pénzsóvár és élvhajhász társadalomban, és kísért
bennünket, hiszen a rossz cinkosa bűnre hajló természetünk is. Sőt, azt mondhatnánk,
hogy a jó és a rossz határvonala saját szívünkön keresztül húzódik. Mindannyian bűnösök
vagyunk, és rászorulunk az Úr irgalmára. És még a látszólag elvetemült gonosztevőben
is jelen van valami isteni szikra, hiszen Isten képmása, és ki tudja, milyen okok,
befolyások, neveltetés hiánya stb. vitték a végzetes útra. Csak Isten lát a lelkekbe.
Isten, akinek megbocsátó irgalma mindig mindenki számára felajánlott. Jézus a kereszten
az utolsó pillanatban is felajánlja az üdvösséget a megtérő jobb latornak. Az utolsó
sóhajban is benne lehet a megtérés vágya, vallomása.
És itt van Jézus konkolyról
szóló példabeszédének csattanója, legfőbb tanulsága. A szolgák kérdésére, akik ki
akarják tépni a konkolyt a jó búza közül, így válaszol az Úr: „Nem! nehogy a konkolyt
gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön föl mindkettő
az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze
és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe.” Jézus
aztán még megmagyarázza az apostoloknak példabeszédét. Majd a világ végén az ítéletkor
lesz a kirostálás, szétválasztás.
A példabeszédnek valójában kettős tanulsága
van: az egyik az említett vigasztaló: Isten türelmes, várja, hogy a bűnös megtérjen,
hiszen nem akarja halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ezért küldte el Fiát, adta
oda értünk, hogy életünk legyen, és bőségesen legyen. A másik: félelmetes intés! A
világ végén jön az ítélet: ha valaki mindvégig kitart a gőgös lázadásban, és nem fordul
az élő Istenhez irgalomért, e lázadó ellen Isten sem tehet semmit. Nem semmisíti meg
szeretett teremtményét, tiszteletben tartja szabadságát: „Ember legyen meg a te akaratod!”
És ez a kárhozat: az ember elszakadva az élő Istentől és az üdvözültek szeretetközösségétől,
saját semmiségébe zuhan, és a visszautasított szeretet tüzében ég.