Jean Daniélou jezsuita teológus időszerűsége - P. Szabó Ferenc tanulmánya

Az Osservatore Romano június 30. és július 1-jei kettős száma egy teljes oldalt szentel Jean Daniélou jezsuita teológus, bíboros (1905-1974) életművének. Közli a most „Ratzinger-díjjal” kitüntetett Manlio Simonetti (sz. 1926) alapos tanulmányát, továbbá jelez egy az idén megjelent kis olasz nyelvű könyvet Daniélouról: Gianluigi Pasquuale: Jean Daniélou, Morcelliana, Brescia 2011. E jól dokumentált könyvre is utalunk néha.

Manlio Simonetti patrológus maga is több szakmunkát tett közzé a kereszténység eredetéről és az első századok egyházatyáiról, és jól ismeri a jezsuita teológus ilyen irányú munkásságát. Hivatkozik arra a kongresszusra, amelyet 2005-ben, Daniélou születésének centenáriuma alkalmából rendeztek Párizsban ezzel a címmel: „Jean Daniélou időszerűsége.” Simonetti Daniélou maradandó szellemi örökségét világítja meg, miután rámutatott arra, hogy szerzőnk érdeklődése és kutatása igen sokoldalú volt. Kezdetben főleg a görög egyházatyákat, Nisszai Szent Gergelyt és Órigenészt tanulmányozta. Francia rendtársával, Henri de Lubac-kal elindította a „Sources chrétiennes” (Keresztény források) c. sorozatot, amely az egyházatyák eredeti szövegeit és francia fordításait teszi közzé szakemberek bevezetésével és kritikai jegyzeteivel. Daniélou is részt vett a Lyon-Fouviére-i jezsuiták, az ún. „új teológia” képviselői és támadóik vitájában, az 1950 körüli teológiai eszmecserékben, amelyek XII. Pius Humani generis k. körlevele körül zajlottak.

Simonetti e bonyolult vitát nem részletezi, de jelzi azt az irányt, amelyet a jezsuiták képviseltek, utalva Daniélou híres cikkére, amely 1946-ban jelent meg a jezsuiták folyóiratában, az Etudes 1946. áprilisi számában jelent meg, és amely részben válasz volt az ún. „új teológia” elleni támadásra. (A „nouvelle théologie” kifejezés a domonkos Garrigou-Lagrange–tól származik.) A cikk címe: „A vallásos gondolkodás jelenlegi irányai”. Daniélou így jelölte meg a katolikus teológia akkori hármas feladatát: 1) Úgy kell tárgyalnia Istenről mint Alanyról, Személyről, nem valami tárgyról, Személyről, aki akkor és úgy nyilatkozik meg, amikor és ahogy akar, tehát a teológiát a hívő, vallásos szellemnek kell áthatnia. 2) A mai teológiának meg kell felelnie a modern lélek tapasztalatainak, és számolnia kell azokkal az új dimenziókkal, amelyeket a tudomány és a történelem tárt fel a térben és időben, továbbá fel kell használni az irodalom és a filozófia (meg a pszichológia és a szociológia) új eredményeit. 3) Konkrét magatartást kell tanúsítania az emberi létezéssel szemben, tehát a teológiának a mai ember teljes elkötelezettségét kell szolgálnia, a hit eligazító fényét kell szolgáltatnia az emberi tevékenyéghez. A teológia csak akkor élő, ha megfelel ezeknek a követelményeknek, zárta programadó cikkét a fiatal jezsuita. (Megjegyzem, hogy az előbb említett, most megjelent olasz könyv Jean Daniélou-ról, teljes egészében közli olasz fordításban ezt a fontos programcikket.)

Simonetti tanulmánya Daniélou tudományos munkásságából legbővebben trilógiáját elemzi: 1) „A zsidó-kereszténység teológiája” (1958), 2) „Az evangéliumi üzenet és hellenista kultúra a II. és III. században” (1961); a harmadik postumusz kötet: „A latin kereszténység eredete” (1978). Simonetti szerint ez az utolsó kötet már nem volt olyan mélyreható, mint az előző kettő. Ennek oka főleg az, hogy Daniélou elfoglaltsága egyre szélesebb körű lett. Megemlítjük a következőket: Folyóiratok szerkesztése, tanítás a párizsi Institut Catholique-on, amelynek 1962 és 1969 között dékánja volt; ebben az időben, mint teológus szakértő részt vett a II. Vatikáni zsinat munkáiban, többek között a Kinyilatkoztatásról szóló konstitúció és más dokumentumok előkészítésében. VI. Pál 1969-ben címzetes érsekké nevezte ki, és még ebben az évben bíborossá kreálta. 1972-ben a jezsuita teológus a Francia Akadémia tagja lett.

De térjünk vissza a trilógia első két kötetére. Az első monográfia volt a legeredetibb, úttörő a maga korában. Daniélou megmutatta, hogy a kereszténység gyökerei mélyen a judaizmusba nyúlnak. Nemcsak az Ószövetséget tanulmányozta, hanem számos más szellemi, vallási irányzatot, befolyást a keresztény kezdetekre: az isteni Név teológiája, krisztológia és angelológia (angyalokról szóló tan), az isteni Logosz és a megtestesülés, a kereszt tipológiája és a kozmikus kereszt, az egyház előképei, valamint a zsidó-keresztény apokaliptikus iratok exegézise.

A második kötet 1961-ben az evangélium és a hellén kultúra kapcsolatát tanulmányozta, tehát a keresztény hit ún. „hellenizálódását”, amelyről előtte már sokat írtak. Daniélou itt összegezte és megrostálta a véleményeket. Alaposabban elemezte a platonizmus befolyását a keresztény teológiára, továbbá tanulmányozta a gnoszticizmust, hogy az eretnek irányzat és az igaz hit közötti feszültséget megvilágítsa. Meg volt győződve, más tudósokkal együtt, hogy az első századok kereszténységének tanulmányozásában egyszerre figyelembe kell venni az ortodoxiát és az eretnekséget. Az első századok egyházatyáinál (Órigenész, Szent Iréneusz, Nisszai Szent Gergely) főleg az idő és a történelem viszonyát, pontosabban a Krisztus szerepe az üdvösségtörténelemben témakört kutatta. Később egyre inkább a történelem misztériumára irányult figyelme. E témakörről több könyve és tanulmánya jelent meg. (A történelem misztériuma magyarul is.) A zsinat szellemében Daniélou kereste a párbeszédet protestáns teológusokkal (Culmann, Bultmann) és ortordox gondolkodókkal (Bergyajev, Lossky, Bulgakov, Florenszkij és Evdokimov), továbbá az új filozófia - egzisztencializmus, marxizmus, perszonalizmus kéviselőivel (Mounier és az Esprit c. folyóirat körével) Személyesen kapcsolatba került a XX. század első felének számos gondolkodójával, írókkal, művészekkel, pl. a Bergson befolyására megtért Maritain-házaspár meudoni körével. E párbeszéd szellemében számos lelkiségi és időszerű hitvédelmi írása jelent meg, néhány pamflettje (vitairata) is született. Megjegyzzük, hogy a fentebb említett új olasz portrékötet jobban megvilágítja Daniélou széleskörű apostoli tevékenységét, és összesíti hatalmas bibliográfiáját. A jezsuita szerző, nem számítva számtalan cikkét, tanulmányát, mintegy hatvan nagyobb-kisebb munkát tett közzé.

Visszatérve az Osservatore Romano-ban megjelent tanulmányra: Simonetti jelentősnek tartja még – az ismertetett két monográfián kívül – Daniélounak az egyházatyák exegéziséről írt elemzéseit: tehát amit kezdetben a „Sources chrétiennes”- sorozatban H. de Lubac-kal írt Órigenész, a legnagyobb keresztény szentírástudós homiliáiról, kommentárjairól, és amely Franciaországban, majd egész Európában és Amerikában is megújította a patrisztikus tudományt.

Jean Daniélou érdeklődése szélesebb körű volt, mint Lubac rendtársáé. Az exegézisen túl (amely az első századokban a keresztény teológia volt) sokat írt olyan témákról, mint a liturgia, biblikus teológia, szentségtan, az első keresztény szimbólumok, továbbá tanulmányozta a régi és újabb keresztény misztikusokat. Jézus életének misztériumairól, a keresztény lelkiségről, misztikáról számos kisebb könyve látott napvilágot. Annakidején (1965) feltűnést keltett „Az imádság mint politikai probléma” c. kis könyve, amely arról szól, hogy a keresztény lelki ember miként élhet a mai társadalomban, építve a lassan kibontakozó Isten országát az emberek között. A hívőnek bátorságra van szüksége a cselekvéshez a földi időben, amelyet elnyújt Isten türelme, hogy mindenkinek felajánlja a választás lehetőségét: Krisztussal, vagy ellene. Szükséges a szegénység és a szeretet őszintesége: tehát egyrészt készség arra, hogy elveszítsük magunkat, továbbá hogy a világ szellemétől elszakadva hirdessük az evangéliumot, végül szükséges a buzgó elkötelezettség, hogy Isten akarata teljesedjék a történelemben. A hívő keresztényt tevékenységében a Szentlélek vezérli. Erről írja Szent Pál (1Kor 2, 6-12): Isten titokzatos bölcsességét a Lélek feltárta a hívőknek. „Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket, hogy megismerjük, amit az Isten a kegyelemben ajándékozott nekünk.”

Jean Daniélou maga ezeket írja Emlékirataiban művei csoportjairól: „Értelmetlen lenne abszolút különbséget tenni lelki könyveim, tudományos munkáim, valamint pamfletjeim között. (…) Ugyanazokat a témákat fejtem ki különböző regisztereken: a meditáció, a tudományos kutatás és a vitatkozás szintjein.(…) Életművem lényegét, legalábbis számszerűen, az egyházatyákról szóló tanulmányaim együttese alkotja. Tudományos munkákról van szó, de nem pusztán szaktudományos ismeretekről, a lelkiségi írások mélyebben kifejezik személyiségemet…”

(szf)