A pápa beszéde a bíborosokkal elköltött ebéd után

Mint azt hírül adtuk, XVI. Benedek pappá szentelése 60. évfordulója alkalmával a Rómában jelen levő bíborosokkal ebédelt. Az ebéd befejeztével Angelo Sodano bíboros, a kollégium dékánja köszöntötte a Szentatyát, aki közvetlen szavakkal mondott köszönetet a tiszteletére rendezett találkozóért.

A pápa a zsoltárost idézte: „Quam bonum et quam iucundum habitare fratres in unum” (Zsolt 133,1). Milyen jó és örvendetes a testvérekkel együtt lenni’. Megköszönte a bíboros dékán szavait, aki felidézte 60 évvel ezelőtti pappá szentelését, és elmondta, hogy a római egyházmegye különféle ajándékokat adott neki ebből az alkalomból, többek között pénzadományt Róma szegényeinek, a számos ide menekültnek, bevándoroltnak. A bíboros hozzáfűzte: Róma drámai helyzete ismert: 150 évvel ezelőtt, Itália egyesítésekor a városnak 150.000 lakosa volt, ma a római egyházmegye lakóinak száma három és félmillió, de a nagy Róma lakossága több mint négy millió.

A pápa tehát főleg annak örült, hogy közös együttlétük így kiterjed Róma szegényeire is. „Nemcsak mi eszünk, hanem velünk együtt azok a szegények is, akiknek szükségük van segítségünkre, támogatásunkra, szeretetünkre. Amennyiben tőlünk telik, tegyük meg ezt. Számomra ez fontos jelzés ebben az ünnepi órában, hogy velünk vannak a szegények, akiket különösen szeretett Urunk.”

Visszaemlékezve pappá szentelésére, Ratzinger pápa felidézte az elmúlt évtizedeket. Akkor, 1951-ben – amely oly távolinak tűnik, mintha a történelem előtt korban lenne – Németország városai, gazdasága romokban hevert, nagy anyagi és lelki szegénység sújtotta az országot, de az élni akarás energiája nem hiányzott: újraépíteni, megújítani az országot az Európai Közösségben, a hit alapjaira támaszkodva, beilleszteni Krisztus Egyházába, Isten népébe. „Azután jött a II. Vatikáni zsinat, amikor – úgy látszott - reménységeink megvalósulnak. Aztán a 60-as évek kulturális forradalma: nehéz évek, amikor az Úr bárkája szinte tele volt vízzel, majdnem elmerült. És mégis, az Úr, aki aludni látszott a bárkában, jelen volt és előre vezetett bennünket. Ezekben az években Boldog II. János Pál mellett dolgoztam: felejthetetlen évek!

És végül egészen váratlanul 2005. április 19-e, amikor az Úr új feladatra hívott meg: csak az ő erejébe vetett bizalom tette lehetővé, hogy abban a pillanatban kimondjam az „igen”-t. Az elmúlt 60 évben szinte minden megváltozott, de az Úr hűsége megmaradt. Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké: ez adja a bizonyosságot a jövő útjain. Az emlékezés pillanata, a hálaadás pillanata és a reménység pillanata. „In te Domine speravi, non confundar in aeternum, Te vagy Uram én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!”

(szf)