Tóth Tihamér ifjúsági apostol emlékezete – száz éve szentelték pappá Tóth Tihamért – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

A XX. század magyar katolikus megújhodásáról írt, „Ötven esztendő” c. könyvében, Nyisztor Zoltán a „hódítók” c. fejezetben mutatja be – Prohászka Ottokár és Bangha Béla után – Tóth Tihamér lelki írót, ifjúsági apostolt (71-79. old.), aki mint veszprémi püspök, 1939-ben aránylag fiatalon, 58 éves korában hunyt el. Az utóbbi években sokszor írtunk Prohászka Ottokárról és Bangha Béláról, de Tóth Tihamér élete és műve kissé homályban maradt. Pedig külföldön, főleg spanyol nyelvterületen, Tóth Tihamér neve sokkal inkább ismert volt, mint az előző két „hódítóé”: a spanyol Sancho kanonok ugyanis összes művét spanyol nyelvre fordította. Külföldön töltött éveim alatt, Belgiumban, Párizsban Rómában, spanyol nyelvű rendtársaim rögtön Tihamer Toth nevét említették, amikor hallották, hogy magyar vagyok.

Tóth Tihamér 1881-ben született Szolnokon. Pontosan száz éve, 1911. június 27-én szentelték pappá. Mint hittanár, egri szemináriumi rektor, cserkészvezető, majd 1914-től rövid frontszolgálatos, megérlelődött hivatása: az ifjúság nevelése. 1918-ban a központi szeminárium prefektusa lett. Sorra jelentek meg ifjúságnak szánt könyvei: Levelek diákjaimnak, a híres Tiszta férfiúság, majd A művelt ifjú (1924) és A jellemes ifjú (1925). Emlékszem: felsős gimnazista koromban – Prohászka kötetei mellett – ezeket a Tóth Tihamér könyveket olvastam nagy haszonnal.

Tóth Tihamér korát megelőzve már 1921-ben felismerte a rádióműsor szerepét az evangelizálásban. Európában először mondott szentbeszédeket a rádióban: Krisztus királyságáról, a tízparancsolatról, a Hiszekegyről és a Miatyánkról. 1931-ben a Központi Szeminárium rektora lett, itt írta nagyhatású könyveit: A szenvedő és győzedelmes Krisztus, Hiszek az Egyházban, Hiszem az örök életet. Bangha Béla mellett fontos szerepet játszott az 1938-as Budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson. Még ebben az évben XI. Pius veszprémi segédpüspökké nevezte ki, a következő évben, Rott Nándor halála után Veszprém püspöke lett. Alig két hónapig, mert egy influenzajárvány elvitte: május 5-én meghalt. 1947-ben a buzgó, példás életű, az ifjúságot nevelő pap boldoggá avatását kezdeményezték. Tóth Tihamér maga pedagógiáját így határozta meg: „ A Krisztushoz való lelki vezetés művészete.” Könyvei magyar nyelven 1938-ig összesen hetvenhét kiadást értek meg. 1948 után már nem foglalkoztak a „reakciós”, kommunizmus ellenes, királypárti, Horthy előtt üdvözlőbeszédet tartott Tóth Tihamérral.

Befejezésül a jegyzetem elején említett Nyisztor Zoltán jellemzését idézem a XX. század katolikus megújhodásának vezéralakjairól: „Prohászka és Bangha vitathatatlanul zsenik voltak, amilyenek egy században egyszer vagy egyszer sem születnek, Tóth Tihamér viszont egy jó, de nem egyedülálló tehetség, semmiben sem rendkívüli, akit inkább ernyedetlen szorgalma és kitartása emel később az átlagosan jók fölé. Ezt mutatják világosan megjelent könyvek is. (…) Prohászkából, Banghából dübörög, lávát ont az apostol, Tóth Tihamérból a meghitt, csendes lelkiatya. (…) Jellemző és dicséretes a magyar közönségre, hogy három ennyire különböző szónokot elbírt, megszeretett s a szó szoros értelmében bálványozott.„ (Ötven esztendő, 75-76.)