Benedek pápa katekézise az általános kihallgatáson a zsoltárok általános jelentőségéről

XVI. Benedek pápa szerdán délelőtt igazi nyári melegben tartotta meg a szerdai általános kihallgatás keretében szokásos katekézisét. Megelőző alkalmak során az Ószövetség nagy imádkozó szereplőit mutatta be: az idegen városért közbenjáró Ábrahámot, az éjszakai angyalos harcában áldást elnyerő Jákobot, a népe bűneiért imádkozó Mózest és végül az Izrael megtéréséért könyörgő Illést. „Most egy új fejezetet szeretnék nyitni – jelezte a pápa a szándékát – amikor belépünk a tulajdonképpeni „imádság könyvébe”, a Zsoltárok könyvébe. A következő katekézisek során a Zsoltárok néhány legszebb és legkedvesebb darabját olvassuk át és elmélkedünk róla. Ma a zsoltárok könyvébe vezetlek benneteket” - mondta.

A bevezető után a pápa a zsoltárok irodalmi formáját ismertette. A zsoltároskönyv egy bizonyos ima-formula, százötven zsoltár gyűjteménye, melyet a bibliai hagyomány a hívő népnek ad, hogy az övé legyen, az ő imádsága, vagyis a miénk, ahogyan mi az Istenhez fordulunk. Ebben a könyvben megtaláljuk az összes emberi tapasztalatot, finom árnyalataival együtt, és mindazon érzelmi gazdagsággal együtt, melyek az emberi életben megnyilvánulnak. A Zsoltárokban összefonódik az öröm és a szenvedés, az Isten utáni vágyakozás és a saját méltatlanságunk észlelése, a boldogság és az elhagyatottság érzése, az Istenbe vetett bizalom és a fájdalmas magány. A hívő ember teljes valósága egyesül ezekben az imádságokban, amit először Izrael népe, aztán az Egyház vett fel, mint az egyetlen Istennel való különleges közvetítést.

A zsoltárok mint imádságok a lélek és a hit megnyilvánulásai, amelyekben mindenki felismeri önmagát és amelyekben az Isten közelségének az a tapasztalata van, amire az ember hivatott. Az emberi létezés egész teljessége sűrűsödik össze a sokféle zsoltár különféle formáinak összetettségében: himnuszok, egyéni és közösségi fohászok, hálaadó énekek, bűnbánati zsoltárok, bölcsességi zsoltárok és egyéb műfajok, amelyek ezekben a költeményekben rejlenek.

Az irodalmi műfaj tisztázása utána a pápa a zsoltárok két nagy csoportjáról beszélt, hiszen azok a kifejezett összetettségük ellenére két nagy területtel azonosíthatóak. Ezek pedig a siralmakkal összekapcsolt könyörgés és a dicséret. Ez a két dimenziója a zsoltároknak összefügg egymással és elválaszthatatlan egymástól. A könyörgést, más szóval az esdeklést az a bizonyosság élteti, hogy az Isten válaszolni fog és ez dicséretre, hálaadásra indít. A dicséret és a hálaadás pedig az elnyert üdvösség tapasztalatából fakad. A könyörgésben az imádkozó panaszkodik és leírja helyzetének a szorongatottságát, veszélyességét és vigasztalanságát. Vagy pedig, mint a bűnbánati zsoltárokban, megvallja a vétkét és kéri a megbocsátást. Feltárja az Isten előtt annak a szükségét, hogy bizalommal meghallgatásra szorul és ez magába foglalja Isten elismerését, amint aki jó, jóakaratú, az élet szeretője, aki kész a segítségre, a megmentésre és a megbocsátásra.

A pápa példaként idézte a 31. zsoltárt: „ Benned találtam, Uram, menedéket, nem fogok csalatkozni. Oldd fel a köteléket, amit elém vetettek és légy az én védelmem”. Már a siralmakban felbukkan tehát valami a dicséretből, ami az isteni közbenjárás reménységében nyer megfogalmazást. Hasonló módon a dicsérő és hálaadó zsoltárokban – miközben megemlékezik a megkapott adományról vagy éppen Isten irgalmas nagyságát szemléli – ugyanakkor elismeri saját csekélységét és hogy rászorul a megváltásra. Megvallja, hogy az emberi életet a halál elkerülhetetlenül megjelöli, és mégis tele van az élet utáni radikális vággyal. Ezért kiált fel a zsoltáros a 86. zsoltárban: „Uram, Istenem, egész szívemmel áldalak, dicsőítem nevedet mindörökké. Mivel nagy volt irgalmad irántam, lelkem kimentetted a halál verméből.” Ily módon a zsoltárimádságokban a fohász és a dicséret összefonódik egyetlen énekké, ami az Úr örök kegyelmét ünnepli.

A Zsoltárok szerepéről szólva a pápa azt hangsúlyozta, hogy azok az imádság iskolája. A zsoltárokat Isten először Izrael népének adta, aztán az Egyháznak. Ezek ugyanis imádkozni tanítanak. Azokban az Isten szava az imádság szavává válik – és a sugalmazott zsoltáros szavai ezek – ami aztán a zsoltárt imádkozó ember szavává lesz. Ebben áll ennek a bibliai könyvnek a szépsége és különlegessége: a benne rejlő imádságok - szemben a környezetével mindig szoros összefüggésben álló egyéb bibliai könyvek imádságával – nem illeszkednek egy elbeszélés összefüggésébe, amelytől azok értelmet nyernek és szerepet kapnak. A zsoltárok önmagukban adottak a hívő ember számára, mint imaszöveg, melynek egyetlen célja, hogy annak imádságává váljon, aki éppen használja és általa fordul az Istenhez. Minthogy ezek Isten szavai, akik a zsoltárt imádkozzák, azok az Istenhez szólnak ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket Isten maga ajándékozott nekünk. A zsoltárt imádkozva tehát megtanulunk imádkozni, a zsoltár maga egy imaiskola.

Katekézise következő részében a pápa a zsoltár és az emberi nyelv filozófiai jellegű kapcsolatát elemezte. A zsoltározáskor valami hasonló dolog történik, mint amikor a gyermek elkezd beszélni, vagyis megtanulja kifejezni saját élményeit, szükségleteit azokkal a szavakkal, melyek nem az övéi, nem születtek vele együtt, hanem amit a szüleitől és a környezetétől tanult meg. A gyermek a saját megélt világát akarja kifejezni, de saját élményei kifejező eszközei éppen mások szavai lesznek. Ő pedig lassanként kisajátítja azokat: szülei szavai az ő szavai lesznek. Így a szülőktől vett szavak révén megtanul egy gondolkodási és érzelmi módot, fogalmak egész világához jut hozzá, ezekben nő fel és így kerül kapcsolatba világgal. Szüleinek a nyelve végül az ő nyelvévé lesz, a másoktól kölcsönvett, de időközben a sajátjává is lett nyelven fejezi ki önmagát.

Ugyanez történik a zsoltárimádságokkal is – vont következetést a pápa. Azért kaptuk a zsoltárokat, hogy megtanuljunk azokon keresztül az Istenhez fordulni. Vele beszélünk, az ő szavaival! Az Istennel való találkozás nyelvezete ez! Éppen ezek a szavak segítenek bennünket abban, hogy megismerjük és elfogadjuk az ő cselekedeteinek a kritériumait, és hogy gondolatai és élete titkaihoz mind közelebb juthassunk, ami által növekedhetünk a hitben és a szeretetben. Amiként a mi szavaink nem csak szavak, hanem megtanítanak minket egy valóságos és fogalmi világra és ezáltal ezek a könyörgések megtanítják az Isten szívét. Nem csak beszélünk Istennel, hanem megtanuljuk, kicsoda is ő, de vele, az Istennel beszélgetve megtanuljuk, azaz megismerjük önmagunkat is.

A Szentatya utalt arra a titulusra, amit a zsidó hagyomány a zsoltároknak adott. „Tehillim” a neve, ami dicséretet jelent, melynek a gyökere ugyanaz, mint a halleluja szó gyöke, szó szerint: „dicsérjétek az Urat”. A zsoltárkönyv, a maga összetettsége és sokfélesége ellenére végső értelemben egy imakönyv, mely megtanít hálát adni, Isten ajándékának a nagyságát ünnepelni. Felismerni műveinek a szépségét és dicsőíteni a szent Nevét. Ez a legméltóbb válasz Isten megnyilvánulására. Miközben imádságra tanítanak bennünket a zsoltárok, megtanítanak arra is, hogy Isten velünk marad a vigasztalanságban, a fájdalomban is. Megtanuljuk azt is, hogy sírhatunk, hozzá fohászkodhatunk, közbenjárással fordulhatunk hozzá, azzal a meggyőződéssel, hogy a világosság felé haladunk, ahol a dicséret véglegesé válik. Ahogy a 36. zsoltár tanítja: „benned van az élet forrása, a te világosságodban látjuk az igazi fényt”.

Katekézise végén Benedek pápa röviden vázolta Dávid király alakját, szerepét és jellemét, mert sok zsoltárt az ő tekintélye alá helyeznek: „Dávid zsoltára…”. Dávid összetett személyiség, sokféle tapasztalatot szerez az élete folyamán. Fiatal pásztor, Izrael királya, Isten népének pásztora, a béke embere, aki sok háborút megvívott, fáradhatatlan és kitartó keresője az Istennek, aki sokszor súlyosan vétkezett, de alázatos bűnbánó lélek, elfogadja az isteni megbocsátást és az isteni büntetést is. Így lesz Dávid király – minden emberi gyengesége ellenére – Isten szíve szerint való (v.ö. 1. Zsolt 13,14). A dávidi vonatkozás mellett hasonló fontosságú, ahogy az Újszövetség átvette és idézi a zsoltárokat, éppen Dávid király messiási személyével kapcsolatban. Az Úr Jézusban, aki földi életében zsoltárokat imádkozott, találják meg a zsoltárok végső értelmüket és beteljesülésüket. A zsoltárimádságok, melyekkel Isten beszél hozzánk, valójában róla szólnak, a láthatatlan Isten látható képmásáról, aki kinyilatkoztatta nekünk az Atya Arcát. A keresztény tehát, amikor zsoltárt imádkozik, az Atyát imádja Krisztusban és Krisztus által, és így ezek a zsoltárénekek a húsvéti misztériumban új távlatot nyernek: minden zsoltár új fényt nyer Krisztusban és a Zsoltároskönyv felragyoghat a maga végtelen gazdagságában.

A Szentatya a kihallgatás végén magyarul köszöntötte a Miskolcról érkezett zarándokcsoportot:

„Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat, különösen a miskolci híveket. Az Apostolok sírjánál tett látogatásotok legyen alkalom arra, hogy megújuljatok a hitben, a reményben és a szeretetben. Szívből adom mindnyájatokra Apostoli áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

(vl)