„A szélfogóban” - P. Vértesaljai László SJ elmélkedése Pünkösdről
Ha egyszer betévedek Pilinszky utcájába, mindegy mikor, éjfélkor vagy hajnalban, mindig
elfog valami lázas érzés, azt hiszem olyan csipkebokros mózesi állapot, sarut-levető
késztetéssel és hálával eltelve, hogy mégis van valaki, aki ezt a Világot a maga teljességében
befogadta a szívébe, lényeges pontjait megérintette, de mindig csak az Egésszel szemben
emelt fel belőle bármit, tulajdonképpen akármit, a „Teremtés lim-lomjait”, „elhányt
bádogkanalait”.
Sugallatra indultam ma reggel pünkösdi misére a Vatikáni Rádióhoz
közeli kármelitákhoz, ide a Via della Conciliazione-n, a Santa Maria in Trasportina-ba.
Az utolsó padsorba ültem. Idős kármelita atya misézett, és ami itt az olaszoknál elég
furcsa, olvasta a prédikációt, De azt hiszem nem is ez volt a fontos, hanem olyan
sarutlan-szerűség, égő-csipkebokor-láz, amit éreztem és ez „elég” volt!
Reggel
a rendházunkban Pilinszkyt olvastam mintegy zsolozsma-olvasmány gyanánt, és öntudatlanul
akadtam rá a kisfiú „lázas” történetére, kezében - élete minden bizonnyal egyetlen
- lopásának nehéz kulcsával. 1959. június 21-én jelent meg az Új Emberben, immár 52
éve írta Pilinszky János.
Az egész annyira pünkösdi, a piros láza, a sírása.
Nem, nem a lopás maga, sem a bűn matériája a fontos, az ízetlen csoki és az ablakon
kivetett gyűrt sztaniol, hanem a lélek képessége, mely egyszerűen így kezd működni!
Ezt nem tanították se tanítónénik, se papbácsik, bennünk van. Pünkösd megérinti ezt
a belső szövetet, az tüzet fog és lángol, ki- és szétárad.
Mi a Pünkösd?
Biztos nem csak egy pirosruhás mise! A mai misémnek volt egy pillanata, talán csak
egyetlenegy. Nem az Ige, még a Szentség sem. Azokat becsületesen fogadtam. De talán
egy érintés..., mégis!
.... A prédikáció alatt jött be. Először sokáig zörgött
a szélfogóban, csapkodás is hallatszott, fémes ütődés. Valaki kinyitja a nehéz, rugós
faajtót. Zörögve, koppanva óvakodik be egy pici bácsi, kezében baseball sapkája, és
két mankó, kék műanyag nyelekkel. Ősz fején amolyan házi tonzúra-nyírás, jele tán
valamilyen saját alapítású rendnek. Becsoszog mellém és aztán az előttem lévő üres
sor szélére ül. Minden mozdulata lassú, de nem is lassú, inkább takarékos. Szertartásosan
lerakja először a sapkáját a padra, aztán nekitámasztja a nyeles mankókat a pad támlájának.
Elcsúsznak, fásan-fémesen csörömpölnek. A templomok képesek ezeket a mellékzörejeket
hihetetlenül felerősíteni. Már fordulnak is hátra az első padokból. Igen, zavar támad
a pünkösdi misén, valami zaj támad, az idős pap bácsi éppen erről beszél, olvas, a
másik bácsi éppen ezt csinálja. Uramisten, hol itt a Pünkösd? Hát a zajban, mert ez
a furcsa bácsi érthetetlen módon valamiképp „szentlelkes”. Mikor lassú és gyakorlott
mozdulatokkal leveszi a nyakából a tarisznyáját, majdnem segítek neki, de látom, szépen
meg tud ő csinálni mindent, csak más időben, más mozdulattal. Hagyom hát. Amikor minden
a helyére kerül, a kisöreg leül, majd onnan még lejjebb csúszik. Letérdel. Zsebéből
valami műanyag készült, olcsó foszforeszkálós rózsafüzért húz elő és mélyen lehajtva
a fejét, nagy, ünnepélyes keresztet vet. Imádkozik. De nem is imádkozik, ő maga lesz
imádság. Ahogyan ő maga volt a sapkalevétel, a mankóelhelyezés, és valójában minden,
amit csinált. Benne van abban, amit csinál, benne a figyelmével, egész lényével. Igen,
összeszedett ember, de ezt az összeszedettségét nem „csinálja”, hanem összerakódik
ő „magától.” A pontosság kedvéért, éppen nem magától, hanem attól a Lélektől, akit
most mindenki ünnepel körülötte. A békecsóknál kezét nyújtja. Ágas-bogas köszvényes
kicsi a keze, nem is tud rendesen kezet fogni, de odaadja és alulról fölnéz rám –
mint a lázas fiú az asztal mellől a vizeskancsóra – és mosolyognak a szemei. Aztán
indul is, mert neki mindig legalább két körrel korábban kell indulnia, mint a többieknek.
Veszi a botokat, persze ismét csörömpöléssel, jaj az Úrfelmutatás! Mire a többiek
mind megáldoznak, ő is odaér. Utolsóként. Aztán jön vissza, és elkezd öltözködni.
Baseball sapkáját begyűri a tarisznyájába, azt pedig lassú mozdulattal áttornássza
a fején, vállán, de az mégis ügyetlenül a nyakán lóg, mint egy kis ingó iga. Így indul
kifelé, araszoló apró léptekkel.
A templomban a pünkösdi misén éppen a silentium
sacrum. Valami belémnyilall: én ismerem ezt a kisöreget! Ráncolt homlokkal erőlködöm,
próbálom előásni valamely emlékezet-bugyorból, de nem mozdul semmi. A kisöreg már
majdnem az ajtónál, a másik öreg, a kármelita atya az oltárnál már mondja is: „Preghiamo!
Könyörögjünk!” Felállok, kinyitom az ajtót és tartom, hogy a bácsi kivonuljon. Rám
sem néz, csak csoszog lassan, erőlködés nélkül. A szélfogó közepén megáll és fejét
alulról fölfelé fordítva ismét rám néz. Állok előtte, rövid ujjas papi ingemben. Lassan
kihúzza magát, ez fájhat a görbedt hátának, mert az arcán olvasni lehet. „Grazie!”
- mondja, olyan gráciával, amit csak ilyen öregecskén, botosan, tonzúrás hajjal, időtlen
élettel, összeszedetten, műanyag olvasóval és mégis, pünkösdi szívvel lehet csak mondani.
S mindez a templom "szélfogójában". Pünkösd napján! Hát ez a kisöreg itt is befogta
a szelet, a Lelket, mely lám, mennyire igaz, ott fúj ahol akar. Akar fújni még a templom
szélfogójában is! Egyébként megismerem a bácsit. Mert a Lélek szele megérinti az emlékezetem
bugyrát, lám "Eszetekbe juttatja mindazt..." és a friss széltől átfújt Conciliazione-n
meg is állok és látom Kiesłowsky "Trikolor -Három szín" filmjeinek botos, hajlott
hátú nénikéjét, aki időről-időre felbukkan és egy-egy üres üvegpalackot végtelen lassú
mozdulattal bedob egy nagyvárosi kukába. Egy Fából faragták őket, jó régen. Pontosan
úgy néznek ki. Templomlépcsők Hannái és Simeonjai. Pünkösdi szentek!