2011-05-28 17:29:03

XVI. Benedek pápa beszéde a vatikáni magyar hangversenyen


„Tisztelettel üdvözlöm a Magyar Köztársaság elnökét, Schmitt Pál urat, kedves feleségét és a magyar delegációt. Megköszönöm hozzám intézett szavait és azt, hogy rendkívüli szívélyességgel felajánlotta számunkra ezt a csodálatos hangversenyt, az Európai Unió Tanácsának magyar elnöksége és a valóban európai művész, Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulója alkalmából." (Eddig a magyar szavak.)

A pápa olaszul így folytatta:
„Köszöntöm a közméltóságokat, a Nagykövet Urakat, más személyiséget és minden jelenlévőt. Külön köszönet illeti a valóban nívós előadásért a karmestert, a tenoristát, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, a Nemzeti Énekkart és a szervezőket.

Liszt Ferenc, minden idők egyik legnagyobb zongora virtuóza, a zongorára írt művek mellett a szimfonikus és szakrális zenének is géniusza, amint azt megtapasztaltuk. Szeretnék most megosztani néhány gondolatot, amelyet az első három darab meghallgatása ihletett: a Festmarsch zur Goethejubilaumsfeier, a Vallée d’Obermann és az Ave Maria - Glocken von Rom.

Ezek Kocsis Zoltán karmester legtisztább liszti szellemben történt hangszerelésében és átdolgozásában csendültek fel. Ebben a három kompozícióban megnyilvánul a zenekar minden hangszíne, így tehát világosan hallottuk a különböző részlegek, a vonósok, a rézfúvósok, a fafúvósok és az ütőhangszerek hangját, amelyek rendkívül jellegzetesek és különböznek egymástól. Ennek ellenére nem az volt a benyomásunk, hogy egymástól elszakadt hangok sokasága szólalt meg. Ezek a különféle hangszínek egyetlen harmonikus zenei elgondolást fejeztek ki. Ezért tudtak bennünket megajándékozni annyi szépséggel, a hallgatás örömével, felgyújtották bennünk az érzések széles skáláját: az indulónál az örömet és az ünnepi hangulatot, a második darabban az állandóan visszatérő és szenvelgő dallamon keresztül az eszmélődést, és végül az imádságos magatartást, amelyre az Ave Maria indított bennünket.

Végül néhány gondolat a gyönyörű 13. zsoltárról, amely Liszt Ferencnek a Tivoliban és Rómában töltött éveiből származik. Ebben az időszakban a zeneszerző hitélete elmélyült, olyannyira, hogy ettől kezdve szinte már csak szakrális műveket írt. Tudjuk, hogy felvette a kisebb egyházi rendeket. Az elhangzott mű Liszt hitének a minőségét és a mélységét idézi emlékezetünkbe. A zsoltárban érzékeljük, hogy az imádkozó nehézséggel küzd, ellenség ostromolja és Isten mintha távol lenne, mintha megfeledkezett volna róla. Az elhagyatottság közepette az imádság jellemzője az aggodalom: „Meddig feledkezel meg rólam, Uram” – ezt ismétli négyszer a zsoltáros. „Herr, wie lange” – énekli szinte lüktető kétségbeeséssel a tenorista és a kórus. Az ember, az emberiség kiáltása ez, azoké, akik átérzik a világban lévő gonoszság súlyát. Liszt zenéjéből árad ennek a tehernek, ennek a szorongásnak az érzéke. Ám Isten nem hagy el minket.

A Zsoltáros tudja ezt és tudja ezt Liszt is, a hit embereként tisztában van vele. A szorongás átalakul bizalommal teli könyörgéssé, amely az örömben teljesedik ki. „Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem.” Ezen a ponton Liszt zenéje átlényegül: a tenor, a kórus és a zenekar az Istenbe vetett bizalom himnuszát zengi, mert Isten nem árul el, nem hagy el és nem hagy egyedül minket soha. Liszt maga a Missa Solemnis kapcsán ezt írja: „Valóban elmondhatom, hogy inkább imádkoztam ezt a misét, mint komponáltam.” Ugyanezt elmondhatjuk erről a zsoltárról is: a nagy magyar zenész inkább imádkozta, mint komponálta, vagy még inkább imádkozta, mielőtt megkomponálta volna.

A Szentatya beszédét a következő magyar szavakkal zárta:
„Ismételten kifejeztem hálámat a köztársasági elnök úrnak, a karmester úrnak, a tenorénekesnek, a Filharmonikus Zenekarnak és Énekkarnak, minden szervezőnek, hogy megajándékozott bennünket ezzel a szép estével, amelyben szívünk arra kapott meghívást, hogy Istenhez emelkedjék.

Isten áldása legyen továbbra is életeteken. Köszönet mindenkinek.”
(ik)








All the contents on this site are copyrighted ©.