XVI. Benedek pápa beszéde a vatikáni magyar hangversenyen
„Tisztelettel üdvözlöm a Magyar Köztársaság elnökét, Schmitt Pál urat, kedves feleségét
és a magyar delegációt. Megköszönöm hozzám intézett szavait és azt, hogy rendkívüli
szívélyességgel felajánlotta számunkra ezt a csodálatos hangversenyt, az Európai Unió
Tanácsának magyar elnöksége és a valóban európai művész, Liszt Ferenc születésének
kétszázadik évfordulója alkalmából." (Eddig a magyar szavak.)
A pápa olaszul
így folytatta: „Köszöntöm a közméltóságokat, a Nagykövet Urakat, más személyiséget
és minden jelenlévőt. Külön köszönet illeti a valóban nívós előadásért a karmestert,
a tenoristát, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, a Nemzeti Énekkart és a szervezőket.
Liszt
Ferenc, minden idők egyik legnagyobb zongora virtuóza, a zongorára írt művek mellett
a szimfonikus és szakrális zenének is géniusza, amint azt megtapasztaltuk. Szeretnék
most megosztani néhány gondolatot, amelyet az első három darab meghallgatása ihletett:
a Festmarsch zur Goethejubilaumsfeier, a Vallée d’Obermann és az Ave Maria - Glocken
von Rom.
Ezek Kocsis Zoltán karmester legtisztább liszti szellemben történt
hangszerelésében és átdolgozásában csendültek fel. Ebben a három kompozícióban megnyilvánul
a zenekar minden hangszíne, így tehát világosan hallottuk a különböző részlegek, a
vonósok, a rézfúvósok, a fafúvósok és az ütőhangszerek hangját, amelyek rendkívül
jellegzetesek és különböznek egymástól. Ennek ellenére nem az volt a benyomásunk,
hogy egymástól elszakadt hangok sokasága szólalt meg. Ezek a különféle hangszínek
egyetlen harmonikus zenei elgondolást fejeztek ki. Ezért tudtak bennünket megajándékozni
annyi szépséggel, a hallgatás örömével, felgyújtották bennünk az érzések széles skáláját:
az indulónál az örömet és az ünnepi hangulatot, a második darabban az állandóan visszatérő
és szenvelgő dallamon keresztül az eszmélődést, és végül az imádságos magatartást,
amelyre az Ave Maria indított bennünket.
Végül néhány gondolat a gyönyörű
13. zsoltárról, amely Liszt Ferencnek a Tivoliban és Rómában töltött éveiből származik.
Ebben az időszakban a zeneszerző hitélete elmélyült, olyannyira, hogy ettől kezdve
szinte már csak szakrális műveket írt. Tudjuk, hogy felvette a kisebb egyházi rendeket.
Az elhangzott mű Liszt hitének a minőségét és a mélységét idézi emlékezetünkbe. A
zsoltárban érzékeljük, hogy az imádkozó nehézséggel küzd, ellenség ostromolja és Isten
mintha távol lenne, mintha megfeledkezett volna róla. Az elhagyatottság közepette
az imádság jellemzője az aggodalom: „Meddig feledkezel meg rólam, Uram” – ezt ismétli
négyszer a zsoltáros. „Herr, wie lange” – énekli szinte lüktető kétségbeeséssel a
tenorista és a kórus. Az ember, az emberiség kiáltása ez, azoké, akik átérzik a világban
lévő gonoszság súlyát. Liszt zenéjéből árad ennek a tehernek, ennek a szorongásnak
az érzéke. Ám Isten nem hagy el minket.
A Zsoltáros tudja ezt és tudja ezt
Liszt is, a hit embereként tisztában van vele. A szorongás átalakul bizalommal teli
könyörgéssé, amely az örömben teljesedik ki. „Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy
énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem.” Ezen a ponton Liszt zenéje átlényegül: a
tenor, a kórus és a zenekar az Istenbe vetett bizalom himnuszát zengi, mert Isten
nem árul el, nem hagy el és nem hagy egyedül minket soha. Liszt maga a Missa Solemnis
kapcsán ezt írja: „Valóban elmondhatom, hogy inkább imádkoztam ezt a misét, mint
komponáltam.” Ugyanezt elmondhatjuk erről a zsoltárról is: a nagy magyar zenész inkább
imádkozta, mint komponálta, vagy még inkább imádkozta, mielőtt megkomponálta volna.
A Szentatya beszédét a következő magyar szavakkal zárta: „Ismételten kifejeztem
hálámat a köztársasági elnök úrnak, a karmester úrnak, a tenorénekesnek, a Filharmonikus
Zenekarnak és Énekkarnak, minden szervezőnek, hogy megajándékozott bennünket ezzel
a szép estével, amelyben szívünk arra kapott meghívást, hogy Istenhez emelkedjék.
Isten áldása legyen továbbra is életeteken. Köszönet mindenkinek.” (ik)