„Az ima az Istennel megvívott harc” – a Szentatya tanítása a szerdai pápai audiencián

XVI. Benedek pápa május 25-én a szerdai általános kihallgatás keretében nagy szeretettel köszöntötte a Szent Péter térre összegyűlt zarándokok sokaságát, akiket ezúttal tíz nyelven üdvözölt. A magyarok csoportjához a következő szavakat intézte:

„Isten hozta a magyar zarándokokat, különösen azokat, akik Hatvanból és az ősi Veszprém városából érkeztek. Biztosítalak benneteket imáimról, hogy egyre inkább megismerjétek és kövessétek Jézus Krisztust, a világ egyetlen Megváltóját. Elődöm, Boldog II. János Pál pápa közbenjárását kérve szívesen adom Rátok és minden családtagotokra Apostoli Áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

A Szentatya tovább folytatta az imának és az imádkozásnak szentelt katekézisét, ezúttal a Teremtés könyvének azon szakaszáról elmélkedett, amely Jákob Istennel való küzdelméről szól. Jákob, miután megkapta apjától, a már idős és vak Izsáktól az elsőszülöttségi áldást, amely testvérének, Ézsaunak járt volna, menekülnie kellett. Anyja tanácsára egyik rokonukhoz, Lábánhoz ment, ahol több évet töltött, megházasodott és az idők során nagy vagyonhoz jutott. Ezek után Jákob úgy döntött, hogy visszatér szülőföldjére és kiengeszteli fivérét. Az Ézsauval való találkozását megelőzően azonban egy férfi állt az útjába, akivel egy egész éjen át küzdelmet kellett folytatnia. Ez a test test elleni küzdelem Jákob számára az Isten megtapasztalásának pillanatává vált – idézte fel a biblia történetet a pápa.

Az éjszaka Jákob számára megfelelő alkalom lett volna arra, hogy belopózzon testvére földjére és meglepje fivérét. Terve azonban a visszájára fordult és magát Jákobot érte meglepetés. Egy rejtélyes harcot kellett megvívnia, amely magányában érte őt és a védekezésre sem volt ideje felkészülni. A szentírási szöveg nem határozza meg az ellenség személyét csak annyit, hogy „valaki”. A sötétségben Jákob képtelen volt felismerni agresszorát, csak a harc végén tudta megnevezni és kimondani, hogy magával az Istennel küzdött meg – magyarázta a Szentatya.

A történet tehát a sötétségben zajlik, ezért nemcsak a támadó személye felismerhetetlen, hanem a küzdelem pontos menete sem világos. A harc elején olyan, mintha Jákob kerülne fölénybe, mégis, a vége felé ő tűnik vesztesnek. A történetben támadója kéri, hogy engedje el, mert jön a hajnal, Jákob azonban feltételt szab: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz” (Ter 32,27). Erre az ellenfél megkérdezi nevét, amire a pátriárka feleli: Jákob. A harc itt fordulóponthoz ér – állapította meg a Szentatya. Megismerni valakinek nevét egyben azt is jelenti, hogy egyfajta hatalmat gyakorol fölötte. A Bibliában ugyanis a név a személy legmélyebb valóságát tükrözi, felfedi sorsát és titkát. Azzal, hogy Jákob elárulja nevét, ellenfele kezeibe helyezi, vagyis megadja magát. Ez a gesztus azonban győzelmet is ad neki, ugyanis ellenfele elismerésében részesül és új nevet kap: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál és emberek fölött fogsz győzni” (Ter 32,29). Jákob neve negatív jelentéssel bír és visszautal születésére, amikor édesanyja méhében kezével érintette ikertestvére lábfejének sarkát. Isten azonban Jákob életét, amely a csalásra, félrevezetésre épül, pozitívvá formálja azzal, hogy új nevet és új jövőt ad számára. Az Izrael név minden valószínűség szerint azt jelenti, hogy „Isten erős és győzedelmes”. Jákob tehát győzött, új élete azonban Isten győzelmét erősíti meg és arról tanúskodik – fejtette ki a Szentatya.

E bibliai történet többféleképpen is értelmezhető, az Isten és ember közti kapcsolat különlegességeit mutatja be. „Az Egyház lelki hagyománya ebben az elbeszélésben az imának, mint a hitért folytatott küzdelemnek és az állhatatosság győzelmének a szimbólumát látja” (KEK 2573) – olvasható a Katolikus Egyház Katekizmusában. Az ima éjszakája Isten keresésére, fürkészésére, nevének és arcának megismerésére irányul, amellyel áldást és új nevet, új jövőt kér, amely a megtérés és a megbocsátás gyümölcse – magyarázta a pápa.

Jákob éjszakája a hívő ember számára egy kiindulópont ahhoz, hogy megértse az Istennel való kapcsolatot, amely az imában kerül leginkább kifejeződésre. Egész életünk hasonlítható a harc és az ima hosszú éjszakájához, amelynek folyamán Isten áldásáért fohászkodunk és amelyet saját erőnkből nem tudunk megszerezni. Amikor azonban eljön az ideje, akkor mi is új nevet kapunk és Isten áldását adja ránk. Az aki, hagyja magát, hogy Isten megáldja, átadja magát számára, hagyja életét átformálni Őáltala és ezáltal a világnak szerez áldást – mondta a Szentatya, majd így fohászkodott: Az Úr segítsen minket a hitért megvívott jó harcban és abban, hogy imáinkban kérni tudjuk áldását az Ő Arcának megismerésére irányuló várakozásunk idején.

(hh)