„A szeretet nem ismer félelmet” - Janka Ferenc atya, a CCEE főtitkár-helyettesének gondolatai II. János Pál boldoggá avatásáról

Isten szolgája, II. János Pál pápa boldoggá avatásának liturgiáját egy élő párbeszéd folytatásaként éltük meg. Isten hívő népének örömmel teli válaszaként a nagy pápa szeretetére. Szavai, amelyekkel főpapi szolgálatát megkezdte, visszhangoznak az emlékezetünkben és a szívünkben.

„Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki sarkukig az ajtókat Krisztus előtt!”

Ennek a csodálatos bátorításnak három lehetséges értelmezéséről, három jelentéséről szeretnék beszélni. Az első jelentési kör: ne féljetek a külső ellenségektől és körülményektől, a második: ne féljetek a belső nehézségektől, végül a harmadik: ne féljetek az Istentől!

Az első értelmezés a legkézenfekvőbb és a legnyilvánvalóbb: ne féljetek a külső ellenségektől a külső körülményektől! Ne féljetek az elnyomó hatalmaktól, az ateista ideológiák nyomásától. Ö sem félt, pedig a hazáját két ateista diktatúra felosztotta egymás között, fizikai munka mellett kellett titokban teológiát tanulnia. A kommunista diktatúra idején szolgált papként és püspökként.

Pápasága bő első évtizede alatt is létezett még a kommunizmus. Félhetett volna, de nem félt, így vált ellenségei számára félelmetessé. Olyannyira hogy merénylettel akarták eltávolítani. Megmenekülését Mária csodálatos anyai oltalmának tulajdonította.

Bizonyos értelemben a külső körülmények körébe tartozik a „ne féljetek” bátorításnak az a jelentése is, ami arra vonatkozik, hogy ne féljetek a fogyatékosságtól, a szenvedéstől a betegségtől, az öregségtől. Miséin mindig megkülönböztetett szeretettel fordult a fogyatékkal élők és a betegek felé. Tudta, hogy a szenvedés nem értelmetlen, mert az ápoló szeretetre való teljes rászorulás és a szeretetből fakadó, és látszólag viszonzatlanul maradó gondoskodás is a feltétlen Szeretet misztériumát nyilatkoztatja ki és abba vezet be. A hit és az emberi lét olyan ökonómiája ez, amely felülmúlja a gazdasági racionalitás és az emberi értelmi megfontolások határait.

Utolsó előtti külföldi útján a svájci sajtó az „öreg ember titkáról beszélt” vele kapcsolatban. Ahogy nem félt fiatalon és erősen, vonzóan és támogatóan a szenvedők és betegek mellé állni, úgy nem félt és nem szégyellt öregen és betegen szolgálni, még némán is áldást adni, rendíthetetlen hűséggel és alázattal kiinni a szenvedés kelyhét és gyermekei bizalommal átlépni a halál küszöbét.

Tanítóhivatalának ez a nem fogalmakkal kifejtett fejezete, az emberi képességek fokozatos elvesztését és a haldoklást Istenbe kapaszkodó szeretettel viselő szenvedése fontos tanítás korunk számára. Tabukat döntő bátorítás egy olyan nemzedéknek, amely az öregedéstől szinte kétségbeesetten fél, a halálról és haldoklásról majdhogy beszélni sem mer. Mindvégig hitte, hogy nem kell félni a szenvedéstől és a haláltól, mert Krisztus keresztje a feltámadás záloga, és Isten szeretete az örök élet.

A „ne féljetek” buzdítás második értelmezési köre ez: ne féljetek a belső nehézségektől, a bizonytalanságtól, a kételyeitektől, a kicsinyhitűségtől. Ne féljetek a vágyaitoktól, legyen bátorságotok igazán a mélyre menni és ott megtalálni Istent. Ne féljetek igazán szeretni, mert a szeretet az egyetlen igazi válasz létünk legfontosabb kérdéseire, az egyetlen valódi megoldás egyéni és közösségi problémáinkra. Ne féljetek felelősséget vállalni, ne féljetek szükség esetén bocsánatot kérni és megbocsátani. Ne féljetek törekedni az életszentségre: mert ez ugyan nehéz, de nem lehetetlen!

Ö sem félt bocsánatot kérni és megbocsátani. Mert az új évezred küszöbén bocsánatot kérni az egyházi személyek által elkövetett bűnökért és akart megbocsátani. Tudta, hogy annak a Péternek az utóda, aki Jézus háromszoros megtagadása után a bűnbánat könnyein át jutott a szeretet háromszoros megvallása felé és így bízta rá Krisztus a nyájat. Tudta, hogy csak az merhet az alázatos lenni, aki nem fél attól, hogy így megsemmisül, mert tudja, hogy éppen az alázattal lehet elnyerni az evangéliumi magasztosságot, szegénységgel az Istenben való gazdagságot.

A „ne féljetek” üzenet harmadik titka a legelrejtettebb, de mégis a legátfogóbb, mert ez az Istennel való kapcsolatra vonatkozik. Ezért talán nem is elég egyszerűen azt mondani, hogy „ne féljetek az Istentől”.
Egy ember, akinek kilenc éves korában meghalt az édesanyja, tizenkét éves korában az egyetlen bátyja, huszonegy évesen pedig az édesapja, az tudta, hogy az élet és halál nem a mi kezünkben van, és hogy „rettenetes az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31). Lázadhatott volna Isten ellen, megtagadhatta volna, de éppen ellenkezőleg: tudta, hogy ami földi az véget ér, és hogy az embernek végső soron csak az Isten marad.

Hitének komolyságával vallotta, hogy a „bölcsesség kezdete az Úr félelme”. Az Istenfélelem nélkülözhetetlenül fontos mozzanat, de valóban csak a kezdet. Ez vezet el a tiszteletre, a komolyságra, az események egyszeriségének döbbenetére. Láttuk, hogy milyen összeszedetten imádkozott, milyen intenzitással volt jelen emberi találkozásaiban. Ugyanakkor nem volt sem félénk sem görcsös. Saját szívének kapuit kitárta Krisztus előtt, aki kinyilatkoztatta neki, hogy az istenfélelem az egyetlen, ami az emberi, a túlságosan is emberi szorongásoktól és félelmektől meg tud szabadítani. Ez az, ami elvezet az Isten fiainak dicsőséges szabadságára, arra a szeretetre, amely immár nem ismer félelmet.

A boldoggá avatás újratemetés is volt egyben, de senkinek sem jutott eszébe szomorkodni vagy gyászolni. Egy olyan közösség ünnepelt, aki erőt merített ennek a pápának a hitéből és bátorságot szerzett arra, hogy biztatása révén egyre közvetlenebbül magának az Istennek az erejére hagyatkozzon. Így lett ez a boldoggá avatás ennek az élő párbeszédnek folytatása közte és köztünk, Krisztus és egyháza között.

Ez a párbeszéd túlmutat minden töredékességen és minden végességen. Egyénisége, pápai szolgálata felejthetetlenül emlékeztet mindnyájunkat arra, hogy ne féljetek. Szeretetből értünk vállalt szolgálata, tanítása és szenvedése pedig hitelesen mutatja az utat oda, ahova egyházunk biztos reménye szerint ő már megérkezett.