Agostino Vallini bíboros, a pápa római helynöke kérte a pápától Isten Szolgája, II.
János Pál pápa boldoggá avatását
Szentséges Atya! Mint Őszentsége római általános helynöke alázattal kérem, hogy Isten
tiszteletreméltó szolgáját, II. János Pál pápát a boldogok sorába iktatni méltóztassék!
A
leendő boldog életrajza: Karol Wojtyła 1920. május 18-án született a lengyelországi
Wadowicében. Szülei Karol és Emilia Kaczorowska voltak. A wadowicei plébániatemplomban
keresztelték meg június 20-án. A két fiú közül ő volt a fiatalabbik. Kora ifjúságában
megrendítette örömét és derűjét az, amikor fiatalon elveszített édesanyját, Karol
ekkor kilenc éves volt (1929-ben). Három évvel később (1932-ben) bátyja, Edmund is
meghalt, és 1941-ben – 21 évesen – Karol elvesztette édesapját is.
Egészen
hagyományos hazaszeretetben és vallásosságban nevelkedett. Édesapjától, aki mélységesen
keresztény lélek volt, jámborságot és a felebaráti szeretetet tanult, amelyet kitartó
imádsággal és a szentségek gyakorlásával táplált.
Lelkiségének vonásai, amelyekhez
hű maradt haláláig, a Szentlélek őszinte áhítata és a Madonna szeretete. Isten Anyjához
fűződő kapcsolata különösen is mély volt és élő, amelyet fiúi gyengédséggel élt meg,
mint aki édesanyja karjaira hagyatkozik és lovagias férfiassággal, amely mindig kész
Úrnője parancsait teljesíteni: „Tegyétek azt, amit Fiam mond!” A Mária iránti teljes
ráhagyatkozás, amely kifejezésre jutott püspöki jelmondatában: „Totus tuus” megnyilvánult
annak titka, miként tekintett a világra Isten Anyjának szemével.
Az ifjú Karol
gazdag személyisége fejlődött intellektuális képességeinek egymásba fonódásával, kora
erkölcsi és spirituális eseményei hatására, amelyeket hazája és Európa történelme
jelentett. Gimnáziumi évei alatt született meg benne a színház és a költészet szenvedélye,
amelyet a Jagelló Egyetem filozófiai karának színjátszó csoportjának hatására gyakorolt,
ahová az1938-as tanévben iratkozott be.
Lengyelország náci megszállása idején
azzal együtt, hogy titokban folytatta tanulmányait, négy éven át dolgozott (1940 októberétől
1944 augusztusáig) mint munkás a Solvay üzemben, belülről átélve a munka világának
szociális problémáit, olyan értékes örökséget gyűjtve magának, amit azután felhasznált
későbbi szociális tanításában, előbb, mint krakkói érsek, majd, mint az Egyház legfőbb
pásztora.
Ezekben az években érlelődött meg benne a papság iránti vágy, amely
felé haladva látogatta 1942 októberétől a krakkói szeminárium titkos teológiai kurzusait.
A papi hivatás választásának kérdésében segítségére volt egy világi barátja, Jan Tyranowski
úr, az ifjúság igazi apostola. Az ifjú Karolban ekkortól vált egészen világos érzékké
valamennyi keresztény egyetemes meghívása az életszentségre és a világi hívek pótolhatatlan
szerepe az Egyház missziós küldetésében.
1946. november 1-jén szentelték pappá,
és egy nappal később, a waweli székesegyház Szent Lénárd kápolnájának lenyűgöző atmoszférájában
mutatta be első szentmiséjét. Rómába küldték teológiai képzése tökéletesítésére,
az Angelicum teológiai fakultásának hallgatója lett, ahol elkötelezettséggel merített
a tiszta tanítás forrásából és találkozott először az egyetemes Egyház életerejével
és gazdagságával. Ezt a kitüntetett helyzetet teremtette számára a „vasfüggönyön”
kívüli élet. Erre az időre nyúlik vissza Karol atya találkozása Pietrelcinai Szent
Pióval.
Kiváló minősítéssel szerzett doktorátust 1948 júniusában, miután visszatért
Krakkóba, hogy megkezdje lelkipásztori tevékenységét, mint káplán. A papi szolgálatban
lelkesedéssel és nagylelkűséggel osztogatta önmagát. Docensként habilitált, tanítani
kezdett az egyetemen, a Jagelló Egyetem teológiai karán, s annak elnyomását követően
a krakkói egyházmegye szemináriumában, majd a lublini Katolikus Egyetemen.
A
fiatal tanulók közt töltött éveiben úgy ismerték őt, mint aki mélyen aggódik a szívük
iránt, és a fiatal pap nem csupán tanáruk volt, hanem lelki vezetőjük és barátjuk. 38
évesen nevezték ki krakkói segédpüspökké. 1958. szeptember 28-án szentelte fel püspökké
Eugeniusz Baziak, akiknek azután érsekként utódja lett 1964-ben. VI. Pál pápa 1967.
június 26-án kreálta bíborossá.
A krakkói egyházmegye pásztoraként rendíthetetlen
hitű és bátor emberként értékelték, aki közel áll az emberekhez, az emberi személy
valós problémáihoz. Hatásos szónok és párbeszédre kész meghallgató, soha nem ereszkedett
kompromisszumokba, hanem megerősítette mindenkiben Isten és Krisztus elsőbbségét,
amelynek alapja az igazi emberség és forrása az emberi személy elidegeníthetetlen
jogai. Szerették egyházmegyés társai, értékelték püspöktársai, féltek tőle azok, akik
ellenséget láttak benne.
1978. október 16-án választották Róma püspökévé, pápává,
amikor a II. János Pál nevet vette fel. Pásztori szíve, egészen Isten Országa ügyének
szentelt alakja ismertté vált az egész világon. „Krisztus szeretetét” vitte el, amikor
meglátogatta a római plébániákat, hogy hirdesse az Evangéliumot minden környezetben.
Ez volt a motorja számtalan apostoli útjának a különféle kontinenseken, hogy megerősítse
testvéreit Krisztus hitében, hogy vigasztalja a szomorúakat és a bátorságukat vesztetteket,
hogy elvigye a kiengesztelődés üzenetét a keresztény egyházak közé, a barátság hídját
építve az egy Isten-hívők és a jóakaratú emberek között.
Világos tanításának
nem volt más célja, minthogy mindig és mindenütt hirdesse Krisztust, aki az ember
egyedüli Üdvözítője. Rendkívüli missziós küldetésében egyedüli módon mutatkozott meg
ifjúság szeretete. Az Ifjúsági Világtalálkozók összejöveteleit az a cél vezette, hogy
hirdesse az új nemzedékeknek Krisztust és az ő evangéliumát, valamint az, hogy őket
tegye jövőjük főszereplőivé, hogy működjenek közre egy jobb világ építésében.
Mint
egyetemes pásztornak a gondoskodása mutatkozott meg a Püspöki Szinódusok számos ülésének
összehívásában, egyházmegyék alapításában és egyházi területek körülhatárolásában,
a latin és a keleti egyházak Egyházi Törvénykönyvének kihirdetésében, a Katolikus
Egyház Katekizmusában, az enciklikáiban és az apostoli buzdításaiban. Azért, hogy
Isten népében szorgalmazza a lelki élet intenzívebbé tételét, meghirdette a Megváltás
rendkívüli szentévét, a Mária-évet, az Eucharisztia évét és a 2000-ik évi nagy Jubileumot.
Kiváló
sodró ereje volt, amelynek az isteni Gondviselésbe vetett bizalom volt az alapja,
ez hajtotta II. János Pált, aki két diktatúra tragikus tapasztalatait élte át, 1981.
május 13-án merénylet áldozata lett és az utolsó éveiben az egyre előrehaladó betegség
fizikai megpróbáltatásait kellett elszenvednie. Szüntelenül a remény látóhatárait
figyelte, arra hívta az embereket, hogy döntsék le az elválasztó falakat, törjék le
a kétségbeesést, nyissanak szárnyakat a lelki, az erkölcsi és az anyagi megújulás
célja felé.
Hosszú és termékeny földi tartózkodását 2005. április 2-án, szombaton
fejezte be a vatikáni Apostoli Palotában, Fehérvasárnap vigíliáján, amelyet ő az Isteni
Irgalmasság vasárnapjának nevezett. Temetésének ünnepét itt, a Szent Péter téren,
2005. április 8-án tartották. Az általa adott és beteljesített tanúságtétel fogható
jele volt annak a számos küldöttségnek a részvétele, amelyek az egész világról érkeztek,
férfiak és nők milliói, hívők és nem hívők, akik Isten emberszeretetének kétségtelen
jelét ismerték fel benne.