„Hogy a hit által életetek legyen” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét második
vasárnapjára
A vasárnapi evangéliumi
szakasz, János evangéliumának 20. fejezetéből az eredeti záradék volt: a feltámadt
Jézus megjelenik az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben, és küldetést ad
nekik: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk
lehelt és folytatta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot
nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.” Hasonló küldetést ad az Úr a szinoptikus
evangéliumok végén is. Azt akarja, hogy művét folytassák az apostolok, akik majd pünkösd
után, a Szentlélek erejében a Feltámadott tanúi és az örömhír hirdetői lesznek a Földközi
tenger vidékén.
Itt rögtön válaszolhatunk arra a gyakran idézett ellenvetésre,
amit a modernista exegéta pap, Alfred Loisy így fogalmazott meg: „Jézus az Isten országát
hirdette, és az Egyház jött helyette.” Valójában Jézus már nyilvános működése során
előkészítette apostolait arra, hogy műve folytatói legyenek. Amikor az Isten országáról
beszélt, jelezte, hogy annak növekednie kell végső eljöveteléig, mint a mag kikel,
a vetés kalászba szökken az aratásig. Kétség kívül, amint a II. Vatikáni zsinat is
tanítja: az Egyház nem azonos az Isten országával, hanem csak annak csírája, illetve
annak végső beteljesedését készíti elő. Az Egyház Isten újszövetségi népe. Jézus keresztáldozatával
és feltámadásával új szövetséget alapított, feltámadása után pedig küldetést adott
apostolainak az örömhír hirdetésére, a bűnök bocsánatára, a szentségek kiszolgáltatására.
Ezt teszik az apostolutódok századokon át a Feltámadott Lelke erejében.
János
evangéliumának vasárnapi szakaszában szerepel még Jézus újabb megjelenése (nyolc nap
múlva), amikor is a Feltámadott leereszkedik a hitetlen Tamáshoz, megmutatja neki
sebhelyeit, mire Tamás felkiált: „Én Uram, én Istenem!” Az evangéliumokon – Jánosén
különösen – végigvonul a hit és a hitetlenség kérdése: még Jézus nagy csodái is, pl.
a kenyérszaporítás és Lázár feltámasztása, megosztják Jézus hallgatóit: sokan hisznek,
mások elpártolnak, hitetlenek maradnak, mert kemény szívűek; nem veszik észre a csodajelben
Isten hívását, nem nyílnak meg a Lélek indításának. A mostani evangéliumi szakaszban
a hitetlen Tamás esete, hitetlensége és hitvallása nekünk is isteni jel. Tamáshoz
szólva Jézus nekünk is üzen: „Azért hiszel (Tamás), mert látsz engem? Boldog, aki
nem lát és mégis hisz.” A hit nem látás, bármennyire is látni, érteni akarunk. A látás
odaát lesz osztályrészünk. Most félhomályban, sokszor éjszakában járunk, értelemkeresésünk,
amely valójában istenkeresés, sokszor a reménytelenség szélére sodor bennünket. Hiába
fohászkodunk a zsoltárossal: Uram, mutasd meg arcodat! Isten megközelíthetetlen fényben
lakozik. Élő ember nem láthatja meg.
És mégis: az éjszakában vannak jelek,
vannak vezérlő csillagok. Azok a szentek, akik láttak, vagyis megtapasztalták a hitben
és a szeretetben Istent, jelek számunkra. És főleg a nagy jel: Jézus Krisztus, a megtestesült
Ige, akinek arcán felragyogott Isten dicsősége.
De az apostolok, Tamás is,
csak közvetve látták - a megtestesült Igében - Istent: tehát embert láttak, de a hit
kegyelme indítására hittek Jézus istenségében. Ez a hit a kereszténység lényege: higgyük,
hogy Jézus a Messiás, Isten Fia, és hogy a hit által életünk legyen Benne. (Jn 20,
31)
János evangélista prológusában is (Jn 1, 18), meg első levelében is (1Jn
5, 20) megismételte, hogy Isten Fia érzéket adott, hogy megismerjük az igaz
Istent. És ez a hit és a szeretet révén történik, mert Isten Szeretet, és aki szeret,
az megismeri, megtapasztalja a Szeretet-Istent (1Jn 4, 7-8) A hitből és szeretetből
fakadó érzék Szentlélek ajándéka, aki által a szeretet kiárad szívünkbe. Szent
Pál írja a Római levélben (5, 1-5): „Miután a hit által megigazultunk…utunk nyílt
a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk is Isten fiai dicsőségének reménységével…A
remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott
Szentlélek által.” (Jn 20, 19-31)