XVI. Benedek szentbeszéde a nagycsütörtöki krizmaszentelő szentmisén

XVI. Benedek pápa nagycsütörtökön két szentmisét mutatott be: délelőtt a Szent Péter bazilikában a krizmaszentelési szentmisét, délután pedig a Lateráni Szent János bazilikában az utolsó vacsora szentmiséjét. Ezekkel a szertartásokkal megkezdődött a „Sacrum Triduum Paschale” – a Húsvéti Szent Három nap. A Szent Péter bazilikában a papok megújították a szentelésük során tett ígéreteket és sor került azoknak az olajoknak a megáldására, amelyeket nagyszombattól kezdve az egész egyházi év során használnak a szentségek kiszolgáltatására. A szentmisén a hagyomány szerint a püspök köré gyűlnek az egyházmegye papjai. Ez esetben a Szentatyát számos püspök és római papok, szerzetesek sokasága vette körül. A pápa római helynökével Agostino Vallini bíborossal mutatta be a szentmisét.

A pápa szentbeszédében a szentmise során megáldott szent olajok jelentőségéről elmélkedett. Ennek a liturgiának a középpontjában a szent olajok és a krizma megáldása áll. Az olajokat a katekúmenek és betegek kenetére, a krizmát pedig a Szentlelket adó nagy szentségek – a bérmálás, a papszentelés és a püspökszentelés – alkalmával használják. A szentségekben az Úr a teremtés elemeivel is megérint bennünket a, így a teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá lesz. A szentségek a testet és a lelket, tehát az egész embert magában foglaló hit kézzelfoghatóságát fejezik ki. Az olaj a Szentlélek jelképe és egyben Krisztusra utal: a Krisztus, Messiás szó jelentése ugyanis az, hogy Felkent.

Mi minél inkább egyek vagyunk Krisztussal, Ő annál inkább eltölt minket Szentlelkével. Keresztényeknek nevezzük magunkat, olyan személyeknek, akik Krisztushoz tartoznak és ezért részesülünk az Ő felkentségében is. A pápa szentbeszédében Antiochiai Szent Ignác híres szavait idézte: „Én nem csak kereszténynek mondom magam, hanem valóban az is akarok lenni.” Engedjük, hogy a most megáldott szent olajok mindig emlékeztessenek a keresztény szóval járó feladatainkra. Imában kérjük az Úrtól, hogy mi is valóban keresztények legyünk, és ne csak annak mondjuk magunkat.

A szent olajok a keresztény lét három dimenzióját fejezi ki. A katekúmenek olaja az első, amellyel Krisztus megérint és magához vonz bennünket. Ez az olaj azt mondja nekünk, hogy nemcsak az emberek keresik Istent, hanem Isten is elindult felénk, hogy megkeressen bennünket. A második olaj a betegek kenete. Ennek kapcsán szemünk elé tárul az éhezők, a szomjúhozók, az erőszak áldozatai, az üldözöttek, az eltiportak annyi fájdalma, reménysége. Ha kapcsolatunk Istennel rendezetlen, ha életünk irányvonala helytelen nem gyógyul meg sem a testünk, sem pedig a lelkünk. Az igazi gyógyulást az hozza meg, ha rátalálunk Krisztusra, aki kiengesztel Istennel és meggyógyítja összetört szívünket. Az egyház küldetésének ugyanakkor fontos része a betegség és a szenvedés konkrét leküzdése. A betegek kenetének olaja ennek a küldetésnek a látható szentségi kifejezése. A Szentatya megemlékezett a szolgáló szeretet néhány nagy szentjéről, köztük Árpádházi Erzsébetről, Páli Vincéről és Kalkuttai Teréz anyáról.

A harmadik helyen áll végül az egyház által használt olajok közül a legnemesebb, a krizma, amely olíva olaj és balzsam keveréke. Az egyházban ezt bérmáláskor és az egyházi rend kiszolgáltatásakor használják. A mai liturgia Izajás próféta szavaihoz kapcsolja ezt az olajat: „Benneteket az Úr papjainak hívnak és így neveznek: Istenünk szolgái” (61,6). Szent Péter a megkereszteltek egész közösségére alkalmazta ezt a kiváltságot: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság vagytok…Ti, akik valaha nem voltatok nép, most Isten népe vagytok” (1Pt 2,9). A keresztség és a bérmálás az Isten népéhez való csatlakozást jelenti, amely magában foglalja az egész világot. A keresztségben és a bérmálásban történő megkenés bevezetés az emberiség számára ebbe a papi szolgálatba. A keresztényeknek az élő Istent kellene láthatóvá tenni a világ előtt, tanúskodni Róla és mindenkit elvezetni Hozzá. Minden megkeresztelt embernek közös a hivatása – állapította meg a Szentatya.

Tegyük fel tehát a kérdést önmagunknak: Valóban Isten szentélye vagyunk a világban és a világ számára? Vagy pedig ahelyett, hogy Isten Népe vagyunk, nagy részben a hitetlenség és az Istentől való eltávolodás népe lettünk? Igaz-e, hogy a nyugati világ és a kereszténység legfontosabb országai kifáradtak a hitben, megunták saját történelmüket és kultúrájukat és nem akarnak tudni a Jézus Krisztusba vetett hitről. Indokolt, ha kérve kérjük Istent, ne engedje meg, hogy ismét ne legyünk nép.

A pápa e keserű gondolatok ellenére homíliáját a bizalom e szavaival zárta. „A hibáink miatt érzett nagy szégyen ellenére, nem szabad elfelejtenünk, hogy ma is vannak olyan személyek, akik ragyogó tanúbizonyságot tesznek a hitről és a szeretetről és reményt nyújtanak a világnak. Ezek közé tartozik II. János Pál pápa is. Május elsején boldoggá avatása alkalmával hálás szívvel gondolunk rá, mint Isten és Jézus Krisztus nagy tanújára. Ővele együtt pedig gondolunk arra a számtalan szentéletű személyre is, akiket ő avatott boldoggá vagy szentté. Ők jelentik a bizonyosságot arról, hogy Isten ígérete és mandátuma ma sem hull a semmibe.”

(ik)