II. János Pál pápa boldoggá avatására készülve – Pákozdi István egyetemi lelkész visszaemlékezése

A vele való személyes kapcsolatom pappá szentelésem évfordulója tájára, 1979-re esik. Római ösztöndíjas koromban olyan atyákkal együtt vehettem részt csak nekünk, a Pápai Magyar Intézet növendékeinek és dolgozó nővéreinek tartott kihallgatáson, mint Ivancsó István görög katolikus teológiai tanár, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja, Erdő Péter bíboros, Dolhai Lajos rektor, teológiai tanár. Ott álltunk mellette és csodáltuk fiatalosságát. Akkoriban gyorsabban szaladt fel a hatalmas vatikáni lépcsőkön, mint az agg monsignorék… Ez volt az az idő, amikor úgy lopták ki a pápát síelni az Abruzzókba. Később többször kísértem autóval Lékai László bíboros urat pápai fogadásra, tárgyalásra, ahol nem egyszer a könyvtár-teremben az elköszönéskor én is ott lehettem.

Azután már itthon Barsi Balázs atyával kommentálhattam az első pápalátogatás esztergomi miséjét. Titkára, a mostani krakkói érsek, Stanislaw Dziwisz bíboros ekkor nyomta a kezembe váratlanul a prédikációt követően az egyik másodpéldányt, amit ő tartott a kezében a homília alatt. 1996-ban pedig a győri mise televíziós közvetítése után bemutathattam neki a munkatársakat, Téglásy Ferencet és a többieket, akik részt vettek a munkában.

Szerencsésnek tartom magamat, mert 1997-ben Párizsban, az Ifjúsági Fórum résztvevőjeként egészen közel lehettem hozzá a koncelebráló papok között az Ifjúsági Világtalálkozó záró szentmiséjén. 2000-ben Rómában, a hasonló, de még „világrengetőbb” ifjúsági találkozón is ott voltam. Tanúja lehettem a fiatalság iránti mérhetetlen szeretetének. Egy magyar – akkor még egyetemista – Süveges Gergő kezéből vette át a találkozó lángját a Szent Péter téren.

Annak a pápának, II. János Pálnak a boldoggá avatása, aki 27 évig ült Péter székében és a nemzetünkhöz oly közel álló lengyel nép fia volt, valamint pápasága alatt kétszer is meglátogatta országunkat, vallási és felekezeti különbségek nélkül minden magyar számára ünnep. A debreceni, gályarabok emlékmű megkoszorúzása óta protestáns testvéreink is szívükbe fogadták. A Nobel-díjnál is nagyobb elismerése egyszerű derűjének, tiszta szavainak, tanításának, a nyugat és kelet között húzódott falat ledöntő imádsága erejének, lelkipásztori és emberi nagyságának. Mindnyájunkat, akik vele léphettünk át a 21. századba, arra tanít, hogy bátran „evezzünk a mélyre”, „Duc in altum!” vagy, ahogy a címerébe írta: „Totus tuus!” – Egészen a tiéd! – teljes bizalommal és fogyhatatlan reménységgel éljünk.

(vm)