„Az ördögűző filmek gyerekesek” –interjú P. Sajgó Szabolcs SJ szerzetessel

Az interjú, amelyet a Heti Válasz c. folyóirat készített, honlapunkon teljes terjedelmében jelenik meg. A Heti Válasz honlapján az írás rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

A nemrég a hazai mozikba került „A rítus” című film kapcsán megkérdeztük Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetest, hogyan ítéli meg az ördögűzéssel kapcsolatos filmeket. Az interjúból kiderül, mi a különbség az exorcizmus hollywoodi és katolikus elgondolása között.

Egy internetes orgánum beszámolt róla, hogy Ön végzett ördögszabadító szolgálatot. Mikor volt ez? Magyarországon történt? Több alkalommal, rendszeresen vagy kivételesen végzett ilyen gyakorlatot?

P. Sajgó: Mikor 2005-ben egy kereskedelmi tévé népszerű adásához megkértek, hogy teológusként kerekasztal-beszélgetésben vegyek részt az ördögűzéssel kapcsolatban, az apropót egy éppen bemutatott film adta: az Ördögűzés Emily Rose üdvéért. A film egy megtörtént németországi esetet dolgoz föl szabadon. A kerekasztalnál hárman ültünk volna egy pszichiáterrel és egy vallástörténésszel, ilyen beszélgetésre kértek. Aztán mindhármunkat különféle ürüggyel egyenként látogattak meg sok érdekes kérdést téve föl. Majd a vágószobában az illetékes összevagdosott egy anyagot, szabadon, mint az Emily-film rendezője. Csak a filmben volt figyelmeztetés, hogy nem dokumentumfilm, a „mi” műsorunkban semmi ilyesmi. Az adás szerkesztőjének volt egy – bizonyára tiszteletre méltó – célja, ezt betoldott szövegekkel valósította meg. Az adás napján este izzani kezdett a telefonom. A telefonálóktól tudtam meg, mi volt a műsorban, a szerkesztett anyagot ugyanis nem küldték meg előre. Az emberek azt is mondták, hogy a telefonomat, tartózkodási helyemet a tévétől kapták. Ugyanis nemcsak a telefon szólt állandóan, hanem segítségre szoruló emberek kezdtek jönni hozzám Dobogókőre, a Manrézába. Ez mind azért érdekes, mert az emlegetett internetes orgánum ebből az adásból merített, nem a valóságból. A valóságban én sosem tanultam ördögűzés, így sosem gyakoroltam egyházamnak ezt a fontos, Krisztustól kapott feladatát. A szemináriumokban a papságra készülőket nem készítik föl rá. El lehet képzelni, hogyan érezhettem magam a kialakult helyzetben. Megoldás? Majd egy nap kellett, mire döntöttem, mit teszek. Hiába mondtam, hogy nem én vagyok az emberük, hátat fordítani pedig nem akartam a segélyt kérőknek. Elkezdtem imádkozni értük, velük. A biblia írja Jézusról, hogy szinte állandó „munkája” volt az emberek megszabadítása a gonosz lelkektől, s hogy ezzel a feladattal apostolait, tanítványait is megbízta, s hogy hatalmat is adott nekik ehhez. Megtapasztaltam jobban a papi és tanítványi szolgálat szabadító dimenzióját, s hogy nem én cselekszem, hanem bennem Jézus, építve országát a mai világban. A szentírás szavainak igaza mutatkozott meg: a görbe helyzetben, a kereskedelmi tévé görbe útján Isten tudott egyenesen írni. Az ördögűzés szertartását formálisan sosem végeztem, de sok szegény testvérem felé lehettem a szabadító Isten eszköze. Isten élő Isten, és ő az ura minden gonosz erőnek.

A rémisztő filmbéli jelenetekről ugyanezen a portálon Ön azt nyilatkozta: „A valóság rácáfol, és néha kegyetlenebb lehet, és abból nem mindig úgy van szabadulás, ahogy a filmekben.” Milyen konkrét tünetekre utalt? Hogyan érhető el a szabadulás? Amennyiben a „valóság kegyetlenebb lehet”, úgy bizonyára megviseli a szolgálatot végző papot is. Ön is ezt tapasztalta?

P. Sajgó: Már az első századokban kezdték szabályokkal segíteni a szabadító szolgálatot végzőket, nehogy szolgálatuk során ők essenek rabságba. Az őszinte bűnbánatban tisztult alázat, a mindenestül Istenre hagyatkozás, a nem egyedül végzett szolgálat és közben a közösség imádsága, továbbá a krisztustanítványokkal – az egyházzal – való engedelmes közösség, vagyis az egyénieskedés kerülése... mind-mind ma is változatlanul fontosak. A bukott angyalok és „szolgáik” intelligenciájával, erejével szemben az embernek nincs esélye. Jobb ezt nem saját tapasztalatból tudni. A gonosz lelkek hatalma félelmetes, de a Jézust valló ember szemében igazából nevetségesen semmi, az Isten hatalmához képest. Isten hatalma pedig a kimeríthetetlen szeretet hatalma, a bűnös életét – megtérését – és nem a megbüntetését, halálát kívánó szereteté. Akin - a szeretet maga a személyes Isten - semmilyen gonoszság, tragédia, katasztrófa, ártatlan szenvedés nem találja meg a gyűlölet, a kiábrándulás, a csüggedés, az elkeseredés fogását. Addig igaz ez az ember számára, amíg a szíve, fantáziája, „titkos vágyai” maradéktalanul ezé az Istenéi. Mindezért alakult úgy, hogy nem a „sötétre” összpontosítunk, hanem a „fényre”, Jézusra és Atyjára a Szentlélekben. A közösségre figyelmezünk a Föltámadottal, az Isten írott szavára, a bibliára, valamint a „jézusiakkal”, a krisztusiakkal, vagyis a keresztényekkel való közösségre. Nem a rossz ellen küzdünk, hanem Isten uralmáért a szívünk fölött. A hitvallások születésének is részben ez az oka: nem ráolvasásokat végzünk a Gonoszra, hanem fennhangon és teljes szívvel valljuk mindenek fölötti urunknak a názáreti Jézust, a láthatatlan Isten egyszeri, teljes és mindörökre szóló megtestesülést, akit az emberiség egyetlen nagy tanítójával, kiválóságával, vallásalapítójával sem lehet „egy lapon említeni”, hiszen a véges és végtelen egymás mellé helyezéséről lenne szó. Fennhangon és teljes szívvel valljuk a Föltámadottnak végtelen irgalmú Atyját, a mindenek hordozta Titkot, aki közelebb van minden teremtményéhez, mint bármelyikünk önmagához, akinek képmása a zsigereink mélyén ragyog, s azt ott semmi gonoszság el nem sötétítheti, akinek rólunk való gyönyörű véleményén végül a hazugság minden hulláma megtörik. És valljuk a Szentlelket, aki minden káoszból képes rendet teremteni, minden sötétségben világosságot gyújtani, minden élettelenbe életet árasztani, Krisztus Lelkét valljuk, a világ Szent Lelkét. És mindent, ami ebből következik.

A kérdés másik részére gondolva eszembe jut egy szegény fiatal férfi, aki a „kettős/többszörös én”, a különféle, egymástól igen eltérő, rettenetes és hátborzongató emberi hangok és szövegek, a testének fizikailag lehetetlen eltorzulásai, kifacsarodásai, fölfúvódásai... egész tárházát vonultatta föl, pillanatról pillanatra rémületet, rettegést keltőn. Mindezt egy négyszemközti, békésen induló beszélgetés ötödik percétől minden bevezető nélkül egy órán át. A rémes hangokat hallván a szobán kívül, a Manréza nagy fogadó terének végében tartózkodók, akik nem tudták, mi folyik odabenn, rémülten imádkozni kezdtek, és ebben kitartottak, míg elő nem kerültünk. A vásznon, képernyőn esetleg a fantázia nagyobb borzalmat tálal, élethűen, de nem élettel teljesen. A valóságban megélt szörnyűséget nem múlja fölül a megrendezett.

Mi a különbség egy skizofrén beteg és egy ördög/démon űzésre szoruló ember között? Ha van különbség, az azt jelenti, hogy utóbbi nem írható le egyszerű mentális betegségként? (Tehát van egy olyan pont, ahol a becsületes pszichiáter felteszi a kezét, és átadja az esetet egy papnak?

P. Sajgó: Sok pszichiáter van napról napra olyan helyzetben, hogy nem tudja biztosan, mi a tünet igazi oka, teszi legjobb tudása szerint, amit tud, de az nem gyógyítja az okot, esetleg még a tünetet sem, vagy csak olyan mellékhatások árán, amik akár a gyógyítani kívánt tünet súlyosságát közelítik. Ha pedig egy pszichiáter nincs ilyen helyzetben soha, az csak ámítja magát és a világot. Mit jelent ez? A számomra azt, hogy minden szegény ember mellett, aki szenved valamilyen bajtól, mindkettőnek helye van, a papnak, Jézus tanítványának is, és a pszichiáternek is. Mindkettő ugyanattól a teremtő Istentől kapta mindazt, amije van, ha keményen megdolgozott a hivatásáért, ez akkor is így van; és a küldetését a beteg ember szolgálatára is mindkettő ugyanattól a megváltó, megszentelő Istentől kapta. Az ember Jézus isteni „tudással” gyógyított, ezt hagyta övéire, a pszichiáter „emberi” tudással gyógyít, de csak akkor igazán, ha az „emberi” tudását az „isteni”, vagyis a szeretet, az együttérzés, a részvevő jóság ragyogja át. Jézus puszta léte gyógyít, gyógyítja a vele közösségben lévőt, mert ő maga az „épség”, az „egészség”. A hitünk szerint minden betegség végső forrása bűn, valakinek a személyes, tudatos rossz döntése, aminek következményeitől aztán sokan szenvednek. Tulajdonképpen minden bűntől, a legkisebbtől is valamilyen mértékben minden létező szenved, hisz összefügg a legmélyebben minden mindennel, valójában „egy” vagyunk. És ez nem függ tőlünk, ez adottság, ez örömhír, bár átmenetileg – történelemhosszan – szenvedünk is ettől. Hisz a szeretet tesz eggyé, a bűn szétmállaszt emberi szervezetet, családot, társadalmat. Összetartozásunk azt jelenti: Isten egyetemes, leronthatatlan és kimeríthetetlen szeretettel szeret mindeneket. Őbenne vagyunk egy, ez a jó hír. A bűnt misztériumnak nevezzük: hogyan állhat ellen a véges teremtmény a végtelen Teremtőnek? A hitből tudjuk: Isten szeretete a bűnös iránt sem szűnik, nem lanyhul, tehát ez is örömhír. Ha valaki önként elbújik a nap elől, a fény elől, akkor sötétségben él, de a nap attól még süt tovább, csak ebből nincs haszna az önkéntes „fénykivetettnek”. Addig, amíg bujdosik, amíg vissza nem megy a napvilágra. Innen rátérve a kérdésre: az ép lélek élteti a testet. Vagyis a lelkipásztornak ott van minden beteg mellett a helye. Aki el akarja távolítani, az a beteg ellensége, mert gyöngíti a beteg embert. És az ismerősebb forma: az ép test segíti épségében a lelket. Vagyis aki a psziché, a test orvosát akarja távol tartani a betegtől, nem tesz jót a beteg emberrel. És hallgathatja majd Jézust: amit egynek nem tettetek, nekem nem tettétek.

Melyek az ördögi megszállottság legfőbb tünetei?

P. Sajgó: Amit a pszichiáter korlátozott tudásáról mondtam az előbb, az igaz a szabadító szolgálatot végzőre is. Vagyis korlátozott a tudása a „gonosz” jelenségek valódi okát tekintve. Minél egyértelműbb valakinek a gonoszság mentén való beszéde, cselekedete, föltételezhetően annál nagyobb fölötte a Gonosz hatalma. De amint egy jó ember körül kialakul a jóság struktúrája, különféle „intézményes” formája, és ez segíti a jó felé mindazt, aki kapcsolatba kerül ezzel a struktúrával, hasonlóképpen van a rossz forrásával is. Kialakul a gonosz körül a gonoszság struktúrája, különféle „intézményes” formája, ami „segíti” gonosznak lenni azt, aki azzal kapcsolatba kerül. Nem szükséges föltételezni a Gonosz személyes „megszálló” jelenlétét, ha valaki a gonoszat habituálisan cselekszi, vagyis könnyedén és „ösztönösen”, hisz egy rabló családban felnövekvő gyermek nagy valószínűséggel komolyabb lelkiismereti döntések nélkül is veszedelmes rablóvá válhat. De amint igaz, hogy az igaz emberhez közel az Isten, úgy igaz az is, hogy a gonosz emberhez közel a Gonosz. A szabadító szolgálat a rossz struktúrát Isten erejével megtöri, a benne raboskodót a Gonosztól távolítja, pontosabban Istenhez közelíti. Jézus szerint a Gonosz a hazugság atyja. Vagyis az igazság hirdetése megszabadít, amint a biblia mondja. A Jézus által hozott igazságé. És itt visszatértünk a hitvallásra, mint a szabadító szolgálat középpontjára. A hitvallásnak igazából nem írott malasztnak kellene lennie, amit időnként „elkántálunk”, hanem a tüdőnk mozgásának, a szívünk verésének kellene lennie. Ételnek, amit naponta többször magunkhoz veszünk, amit megemésztünk, amiből élünk. A mai szekularizált, liberális társadalomban „politikailag nem korrekt”, aki egyetemes igazságról beszél, aki megkülönböztet erkölcsi jót és gonoszat, aki figyelmeztet, hogy nem az ember szabja meg, mi a helyes és mi a helytelen, hogy léteznek isteni törvények, amiket be kell tartanunk, hogy ha valaki nem tartja be ezeket, attól az egész társadalom szenved. Annyira vigyázunk a testi higiéniára. A lelki higiénia még annál is fontosabb. Ha valaki testi betegséget terjeszt, azt keményen felelősségre vonják, Aki lelki kórt terjeszt, az ellen nem kellene védekezni? Nem kellene a lelki immunrendszerünket fokozottan erősíteni? És akkor megint itt vagyunk az élő hitvallásnál, vagyis az elevenítő Szentháromságban való létezésnél. A kérdésre válaszolva: ne a filmek látványos megszállottsági tüneteire gondoljunk elsősorban, hanem a mindennapjainkban a jó struktúráját nyiltan és következetesen rombolók kiáltványaira, beszédeire, cselekedeteire. Persze ehhez előbb el kell fogadni, hogy van jó, és hogy ennek a jónak vannak struktúrái.

A filmek visszatérő motívuma, hogy az ördög által megszállt személy olyan tudás birtokosává válik, amely tudáshoz nem juthatott hozzá. (Hirtelen más nyelven kezd beszélni, olyan értesülései vannak, amelyekről nem tudhat.) Ez a tudástöbblet a bizonyíték rá, hogy nem skizofréniáról, hanem ördögi megszállottságról van szó? Ön találkozott hasonló esettel?

P. Sajgó: Igen, találkoztam ilyen jelenségekkel, de másként közelítsünk a kérdéshez. Van, aki úgy nevezett „belé öntött tudás” révén elképesztő ismeretekkel rendelkezik, nem tanult nyelveken beszél. Ez önmagában nem az ördög jelenlétét igazolja, sőt, igen sok szent életében találkozunk „parapszichológiai” jelenségekkel. Az embert Isten a saját képmására alkotta. A mindent tudó, a mindenható Isten alkotta az embert a saját képmására. Hisszük, hogy „Jézusba öltözve”, vele eggyé válva a keresztségben elindulunk az úton, hogy teljes és ragyogó képmásai legyünk ennek az Istennek, minden fogyatkozás nélkül. „A természetes a természetfölöttire épít”, vallja egy régi fölismerés, vagyis a teremtő Isten elrejtette bennünk annak a csíráját, amit Krisztusban helyreállít és beteljesít. Az ember hordozza magában a lehetőségét annak, hogy „mindent tudjon”. A távolba látás, a más gondolataiban olvasás, a nem tanult nyelveken beszélés jelenségei nem idegenek az emberi természettől. A Gonosz nemcsak hamis, de majmolja is Istent, amiben tudja. Képes az emberben lévő lehetőségeket korlátozottan fölszabadítani és úgy eladni magát, mintha ő lenne a záloga a fejlődésünknek, a növekedésünknek – gondoljunk csak arra, miket ígérgetett Jézusnak a pusztában a negyven nap alatt. Ha mindezek a „parapszichológiai” jelenségek nem a szeretet mentén működnek, nem azt erősítik, nem a szeretet jelenítik meg, akkor vannak valamilyen formában a Gonosztól és struktúráitól vagy ezek befolyása alatt.

Milyen képzésben kell részt vennie, vagy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie annak a felszentelt személynek, aki ördögűzéssel foglalkozik?

P. Sajgó: Hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzen az, aki ördögűzéssel foglalkozik, arról korábban mondtam néhány dolgot. Az egyházjog az 1172-es kánonban azt írja, hogy csak a helyi egyházmegye legfőbb felelős vezetőjének külön és kifejezett engedélyével végezhet törvényes ördögűzést megszállottakon bárki. Csak olyan kaphat engedélyt, aki jámbor – vagyis imádságos, Istenben és Istenből élő –, aki tudós, józan és kifogástalan életű áldozópap. Egy váratlan és nehéz, esetleg ismeretlen helyzetekkel teli túrára sem alkalmas bárki. Nem akárki vállalkozhat arra, hogy „stalker” legyen – ismerjük Andrej Tarkovszij filmjét –, ha életben akar maradni. – A képzésre vonatkozólag pedig olyat kellene kérdezni, aki ismeri azt, én ugyanis semmilyen ördögűző képzésen nem vettem részt.

Fiatal pap egyedül is végezhet ilyen gyakorlatot, vagy a protokoll előírja idősebb/tapasztalt társ jelenlétét?

P. Sajgó: Nem a kor a kérdés, hanem a hitben való elmélyültség, a helyes ítélőképesség, a lelki erősség, illetve amit az előbb mondtam. Az engedélyt adónak kell eldöntenie, ki alkalmas erre a szolgálatra.

Az ördögűzéssel foglalkozó filmek mindegyikében előforduló motívum, hogy az érintett személyben megszólítják az ördögöt. S kényszerítik, hogy mondja el nevét. (Azazel, Belzebub, Beliál, Samael, Mefisztó, Lucifer...) Van-e alapja ennek a motívumnak, vagy ez a filmkészítők képzeletének szüleménye?

P. Sajgó: A Gonosz személyes, nem egy személytelen erő. Az csak a Csillagok háborújában személytelen, ősi kozmogóniák felmelegítéseként. Az angyaloknak neve van, a bukottaknak is. A filmek ilyen kérdéseinek alapja, hogy egyes ördögűző hagyományokban kérdeznek nevet, a bibliába is bekerült ilyen Jézussal kapcsolatban. A katolikus egyház érvényes szentelményi gyakorlatában, az ördögűző szertartásban ez nem szerepel.

Hallott-e, tapasztalt-e olyan esetet, amikor nem hívő személy szorult ördögűzésre? Az ördögi megszállottság összefüggésben van-e a neveltetéssel? Muszlim híveken vagy ateistákon például képes-e segíteni katolikus ördögűző atya?

P. Sajgó:Mivel a Gonosz nem a hívő agyában létezik, hanem valóságos, mint a cunami, ezért mindenkinek jó, ha éber, ha kész a védelemmel a Gonosz támadásaival szemben. Érvényes ez a pszichiáterre és a vallástörténészre is. Homokba persze mindenki dughatja a fejét, csak ne csodálkozzon akkor, ha a Gonosz megvezeti, annak minden lehetséges, rémes következményével. Jézus abszolút úr. A katolikus pap az Ő feladatát folytatja, mint az Ő barátja. Jézus azért jött, hogy minden embert részesítsen az Ő teljes, isteni szabadságában, szabaddá téve minden sötétségtől, tudatlanságtól, rossz és gonosz szokástól. Ez érvényes a muzulmán és az ateista szabadítására is.

Márk 5,1 alapján Jézus a Gadarenusok földjén ráparancsolt a tisztátalan lelkekben rejlő ördögre, aki eztán disznókba „távozott”. Általánosságban: hová távozik, mibe megy át az ördög a kiűzés ezután?

P. Sajgó: Igazából mindegy, hol van az ördög, ha mi Istennél vagyunk. Ha hagyjuk, hogy minket, családunkat, emberi közösségünket, a bennünket körülvevő világot betöltse Isten. Ez a cél, ezen kell naponta igyekeznünk. A gerázai megszállottból távozó „légió” nem maradt sokáig a disznókban, hisz hamar megölte őket, aztán sietve újabb áldozatokat keresett magának, valószínűleg. A biblia korában azt gondoltok, hogy a kiűzött Gonosz és minden fullajtárja kimegy a pusztába, lakatlan és egészségtelen helyeken bolyong, onnan tervezi romboló visszatérését az emberi közösségbe. Szépen mutatja ezt Lukács 11,24. A remeték egyik feladata éppen ezért az volt, hogy „előretolt helyőrségként” védjék a várost a pusztában, a visszatérni akaró ördög ellen. Idekívánkozik figyelmeztetésként az Apoftegmata patrum (A sivatagi atyák mondásai) egy furcsa története. Az egyik szent életű abba az ötödik században egy útszélen szemlélődött az egyiptomi pusztaságban, mikor látta, hogy egy démon nagy sietve közeledik, testén telis teli kicsiny fiolákkal. Kérdezte, hová siet. Kísérteni a remetéket, volt a válasz. És a fiolák minek? Különféle kísértésekkel vannak teli. Ha az egyik nem működik, próbálom a másikat. Előbb-utóbb mindig beválik valamelyik, csak ki kell várni, hangzott e felelet, s a démon máris viharzott tovább.

Mit gondol „A rítus” c. filmről, illetve az ördögűzéssel foglalkozó filmekről?

P. Sajgó: Az ördögűző filmek „gyerekesek” abban az értelemben, hogy fekete-fehérre egyszerűsítvén a dolgokat segítenek tájékozódni. Iskolásak, de iskolára szükségünk van. A mindennapi élet bonyolultabb, zavarosabb, kevertebb az iskolai szemléltetésnél. De az alapkérdés mindnyájunknak ugyanaz az egyszerű kérdés, amit a legbonyolultabb helyzetben is megválaszolunk szavainkkal, tetteinkkel, ha tetszik, ha nem: van-e bennem önzetlen szeretet, tudok-e áldozatot hozni másért, vagy igazán csak magamért vagyok erre kész?A leegyszerűsítő szemlélettel azért óvatosnak kell lenni, mert veszélyei is vannak. Nem felejthetjük el, hogy mindenki Isten gyermeke, hogy Isten szeretete nem csökken a „rossz ember” felé, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Vagyis azt, aki Istenhez tartozik – és nem a Gonoszhoz –, aki így tekinti magát, azt semmilyen „megszállottság” nem jogosíthatja föl semmilyen szeretetlenségre, semmilyen gyűlöletre, hisz mihelyt ilyet tesz, már átment a Gonosz oldalára. Isten a szeretete napját ugyanis ragyogtatja jóra és gonoszra egyaránt. Ezért mondja Jézus, hogy aki vele tart, annak ellenségeit is szívből kell szeretnie, különben nem az útitársa.

Az ördögűző filmek másik veszélye, hogy félelmet, rettegést generálnak sok nézőben. Aki fél, nem tökéletes a szeretetben, mondja a biblia. Ha egy film csak a Gonosz erejét mutatja meg, ami bármennyire hatalmas is a valóságban, mégis csak véges, és nem mutatja ugyanakkor Isten végtelen erejét – vagy nem nyitja meg legalább a nézőt hasonló erővel a Jó irányába –, akkor az a film hamis, félrevezet, és mindegy, hogy tudatlanságból teszi-e ezt vagy tudatosan. A művészet klasszikus mércéjének sem felel meg, nem kínál katarzist, megtisztulást, nem „nemesíti” a lelket, hanem a félelem rabságába veti, vagyis a Gonosz struktúráját építi, legyen bármilyen szofisztikált vagy szellemes.

Ugyanakkor a Gonosz csatája Istennel – minden jó és gyönyörűség forrásával – reménytelen. Lehet-e más a véges ütközése a Végtelennel? „Minden út Rómába vezet.” Katolikus értelemben: a Megtestesült ígérete, hogy velünk marad, igaz és érvényes ígéret az idők végéig. A Szél fúj, ahol akar, a Föltámadott megváltó szeretete nem ismer vallási, felekezeti korlátokat, a mennyei Atya esőt ad igaznak és bűnösnek, de a Megtestesülés megtörtént, a Föltámadás elkezdődött, a látható világunk súlypontja ténylegesen áttevődött a láthatatlanba, az Atya jobbjára, ahol a Föltámadott „ül”. Az Ő szavai szerint Péter, a kőszikla az, akire épül látható közössége, vagyis egyháza, amin a Gonosz nem képes erőt venni. Ezzel a kősziklával való közösség jelenti az élő, a szabadító Jézussal való legteljesebb történelmi közösséget. Minden más közösség Vele éltet, de fogyatékos. A Megtestesülés igazi ereje, sajátossága a megtestesülés. A „testi” közösség a kősziklával persze nem elegendő, hisz a lélek az, ami éltet, a test nélküle nem használ semmit. A lélek nélkül. A Megtestesülés nem múltbeli esemény, hanem folyamatos, kiteljesülő jelen az idők végéig, Isten nagy Igenje a szerencsétlen, sötétségbe hullt gyermekeire, a pokol bugyraiból mindeneket kimenteni képes isteni mentőakció, ami történik, halad előre feltartóztathatatlanul. Mi mást hirdet a szentek, a vértanúk megszámlálhatatlan serege? Biztatás a mindennapi hűségre, hisz ha nekik sikerült, nekem is sikerülhet. Sikerülhet átadni magam a Föltámadottal célba ért Megtestesülés jelenlévő, eleven erőinek, magának a Megtestesültnek. Minden út Rómába vezet. A Gonosz útja is. Mert ellensége ugyan mindenütt és mindig a jó struktúráinak, magának a jó és gyönyörű Istennek, de legfőbb igyekezete elpusztítani ennek a struktúrának legfontosabb földi forrását, a Kősziklát, Péter – vagyis magát a Föltámadottat Péterben. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a romokkal, átmeneti sikereivel csak a szenvedéseit növeli, hisz meg kell tapasztalnia újra meg újra, hogy a romokon kihajt az élet, s a Krisztus köré sereglők száma egyre nő. Hogy a vértanúk vére az új isteni vetést tápláló harmat. Kínjait tetézi, hogy mindezt világosan látja, hisz a legragyogóbb szellemi lény volt bukása előtt, félelmetes intelligencia. Mégis pusztít, gyilkol, ámít, hazudik este és reggel, éjszaka és nappal, hogy a sötétségébe minél többeket magával ragadjon.

„A rítus” c. film jelzi a Gonosz hatalmának végességét, és ott a jelzés a Gonoszt korlátozó, a Gonosznál erősebb Jóra. Így mindenképpen tiszteletre méltó kísérlet egy igazán katartikus erejű ördögűző film irányába. Kell ilyen film? A filmeseknek bizonyára jó kihívás. A nem filmeseknek ott a mindennapi élet. Igaz, nem jelent sokat a betű annak, aki nem iskolázza a szemét. Isten jó tanár, kész segíteni mindenkit, aki diákjává szegődik, hogy megtanuljon az Ő szemével látni.

Konklúzió?

P. Sajgó: Minden összefügg, a láthatatlan világok is a láthatóval. Vagyis a lelki, a szellemi világnak valamilyen formában van a fizikai világhoz kapcsolódása – és viszont. Istenben mindenképpen, aki mindenben jelen van. A Gonosz „az emberi nem ősi ellensége”. Azon dolgozik, hogy elpusztítsa az embert. Vagyis nem akar tágítani az embertől, nem kerül el senkit. Ha Jézust nem kerülte el, ne reménykedjünk, hogy mi megússzuk az életet nélküle. De Isten végtelenül hatalmasabb és sokféle hatékony védelmet kínál: elsősorban önmagát, a barátságát Jézusban, Krisztus Lelkét és ajándékait, szent szavát a bibliában; de ugyanakkor egész családját is: az őrzőangyalokat, a védőszellemeket, a védőszenteket egyéneknek, családoknak, közösségeknek, országoknak... Kínálja egyháza oltalmazó közösségét, szentségeit és szentelményeit. Mindezt a Gonosz és démoni rabszolgái ellen valódi védelemül. Ha az ördögűzésről beszélve ide lyukadunk ki, akkor megérte ennyit beszélni róla.