Timothy Verdon: Európa szíve és a katedrális – az Isten és ember közötti párbeszéd szimbóluma

A nagy európai városok szívében ott találjuk a tevékeny keresztény közösség jelenlétének egyik szimbólumát, a székesegyházat – írja az Osservatore Romano vatikáni napilapban a neves amerikai művészettörténész pap. A hatalmas építmény a helyi emberek történelmi identitásának befogadására hív, amely a hitből fakadó emberi kreativitáshoz köthető. Szépsége és művészete a katedrális megépítését, megőrzését végző emberek belső, lelki életének megismeréséhez ad kulcsot, azokhoz a közös értékekhez vezet, amelyek mintegy kétezer éve formálják Európa spirituális életét.

Az első ezek közül vallásos érték: az Istennel való kiváltságos kapcsolaté. Ennek jelképei a katedrálisok, vagyis a templomok, az „imádság házai” (vö. Mt 21,13), ahová egybegyűlik az Isten által összehívott nép.

A katedrálisok különleges építmények, nagyobbak és szebbek a megszokottnál, olyanok, amelyek magukba foglalják nemcsak a helyi lakosok életét, hanem azokét is, akiket Isten messziről hívott meg. A katedrálisok ezért tehát a keresztény hivatás szimbólumai, amelyet Izajás próféta szavai így magyaráznak: „Házamat imádság házának hívják majd, minden nép számára” (vö. Iz 56,7). Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Jézus bement a templomba és kiűzte onnan mindazokat, akik adtak-vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította. Azt mondta nekik: ’Az én házamat az imádság házának fogják hívni’, ti pedig rablók barlangjává teszitek azt” (Mt 21,12-13). A katedrálisok tehát a Krisztus által megtisztított Istennel való kapcsolat egyetemességének jelképei; olyan helyek, ahová azok gyűlnek össze, akikről Jézus így beszélt az irgalmas szamaritánusnak: „…az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván” (Jn 4,23). A katedrálisok az ima házai mindazoknak, akik Istennek válaszolva igaz imádókká formálódnak; a katedrálisok egy olyan dinamikus kapcsolat jelképei, amely átformálja az embert a másokkal, a népekkel való viszonyában.

A katedrális szó értelme az építmény belsejében található jelképpel magyarázható, amely nem más, mint a püspök széke. Ez különbözteti meg a székesegyházat a többi templomtól: a lelkipásztor, vagyis a Krisztus által küldött apostol utód, az „episcopus”, a püspök számára állított szék. Jézus ezt mondja: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). A püspöki szék az oltár közelében kap helyet ezzel is kifejezve a Krisztus által adott feladatok jelentőségét, vagyis tanítani és megszentelni minden népet.

E két feladat mellett azonban a püspököknek egy harmadik megbízás is adatott, amelyet szintén szimbolizál a püspöki szék és annak építészeti elhelyezése. Ez a feladat pedig Krisztus nevében, „in persona Christi” kormányozni az egyházat: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön” – mondja Jézus, majd így folytatja: „És íme, én veletek vagyok a világ végezetéig” (vö. Mt 28, 18 és 20). A püspöki szék, mint trónus és a katedrális, mint kormányzói aula (basilica) Jézus szavaiból erednek. A hívek engedelmessége főpásztorának magában foglalja a megszentelődésre irányuló bölcsességet, amelyről szintén Krisztus szól tanítványainak: „Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10,40).

A kereszténység kezdeteitől az engedelmesség törvénye alapvető volt az egyházi közösségben, amelyről Antióchiai Szent Ignác a II. században így írt: „Jézus Krisztus, életünk elválaszthatatlan része, aki az Atya akarata szerint cselekszik úgy, mint a püspökök, akik az egész világon jelen vannak és Krisztus akaratát teljesítik”. A hívek arra kapnak meghívást, hogy működjenek együtt, harmóniában, egységben főpásztorukkal. A közös élet és együttműködés célja pedig, hogy dicsőítő éneket zengjenek Jézus Krisztusnak.

Követve e spirituális logika menetét, egyszerű megérteni annak materiális megjelenését is – írja Timothy Verdon. Az oltár közelében található szék a püspök és a hívek harmonikus egységét jelképezi, továbbá a püspök egységét Krisztussal és Krisztusét pedig az Atyával. Az épület, amely vendégül látja a püspöki széket és az oltárt, csodálatos szimbólumként tükrözi ezt.

VI. Pál pápa így fogalmazott erről: „A katedrális Krisztusé. Számára emeltetett a trón, ahonnan apostola beszélni fog. Érte gyűlik össze az ’ecclesia’, az egyházi közösség főpásztorával, és neki zeng dicső éneket, hozzá imádkozik. Ez a templom tőle kapja fenséges mivoltát”.

A katedra, vagyis a püspöki szék elhelyezkedése a katedrálisban egy római, V. századi mozaikon jelenik meg csodálatos módon. Az oltár feletti mozaik trónusán Krisztus foglal helyet az egybegyűltek között. A római mozaik, amelyen Krisztus, mint uralkodó jelenik meg a tógát viselő apostolok között, egy újabb dolgot vet fel e témában: az ókori római birodalom szimbólumainak a keresztény egyházi életben való megjelenését. A konstantini fordulatot követően a római birodalom területi felosztása szerint egyházmegyékre oszlik az egyház, majd a középkorban a katedrális püspöki széke az oltár körül összegyűlő közösség mély harmóniáját volt hivatott kifejezni. Ez a római pápa hatalmában is megnyilvánult a császárokat követően. A Róma püspökével való egység az autonóm, jogokkal és kötelességekkel rendelkező keresztény közösség identitásának része, amely készen áll életének feláldozására és arra, hogy megvédje magát. Ebből a megkülönböztetésből ered a katedrálisok kiemelt szerepe a városokban, amelyek az egyetlen, egyetemes értékekkel rendelkező építmények voltak, az ókori birodalmi elképzelések egyházi formában való átalakulásának jelei – írja Timothy Verdon atya az Osservatore Romano vatikáni napilapban megjelent cikkében.

(hh)