A Szentatya beszéde a Borromeo Szent Károly misszionáriusai Papi Testvériség közgyűléséhez

A Szent Károly Papi Testvériséget 25 évvel ezelőtt alapította Milánóban Massimo Camisasca olasz pap – a Comunione e Liberazione lelkiségi mozgalom keretében – a mozgalom alapítója, Don Giussani bátorítására. A társulat akkor ifjú papjai azzal a céllal kapcsolódtak a Testvériséghez, hogy segítsék egymást hivatásuk ápolásában és egyben válaszoljanak II. János Pál felhívására, hogy vigyék el lelkiségüket az egész világra.

Benedek pápa a Szent Károly Papi Testvériség alapításának ezen negyedszázados évfordulóján köszöntötte Massimo Camisasca alapító atyát, a tanácsosokat, valamint a közösséggel rokonszenvező barátok és rokonok csoportját. A Szentatya visszaemlékezett Luigi Giussani atyával való hosszú barátságára is.

Az évforduló alkalmával két fontos kérdésre keresett választ: Mi a helye a felszentel papságnak az egyházban és mi a helye a közösségi életnek a papi tapasztalatban.

A keresztény papság nem önmagáért van – hangsúlyozta a Szentatya. Jézus Krisztus akaratából létezik a papság az egyház életének kezdeteitől fogva. Szent Ágoston szavai nyomán a papok azt mondhatják a híveknek: „Veletek együtt keresztény, értetek pedig pap vagyok.” A papság dicsősége és öröme az, hogy Krisztust, az ő Misztikus Testét szolgálják. Ez csodálatos és elsőrendű hivatás az egyházon belül, amely jelenvalóvá teszi Krisztust, mivel részesül Krisztus, egyetlen és örök papságában. A keresztény közösség igazságának és életerejének biztos jelét alkotják a papi hivatások. „Hálás vagyok mindazoknak, akik energiáikat a papok nevelésére és a papi élet megújítására szentelik” – mondta a pápa Szent Károly Papi Testvériséghez intézve szavait. A papságnak, az egyházhoz hasonlóan állandó megújulásra van szüksége, oly módon, hogy Jézus életében találja meg létezése lényegi formáit. A megújulás lehetséges útjainak azonban vannak elengedhetetlen elemei: az elmélkedésre és imádságra való nevelés, a teológiai tudás, amelyen keresztül megismerik a keresztény igazságokat.

A Szentatya a Szent Károly testvériséggel kapcsolatban ezt mondta: rövid, ám intenzív története során tanúskodott a közös élet értékéről. Fontos ugyanis, hogy a papok ne éljenek elszigeteltségben, alkossanak kisebb közösségeket, legyenek egymás támaszai és az együttléten keresztül osztozzanak Krisztus szolgálatában és az Isten Országáért való lemondásban, sőt legyenek ennek egyre inkább tudatában. A közös élet mindazonáltal nem lehet csupán stratégiai válasz a szükségletekre, sőt önmagában nem is segítségi forma a magány és az emberi gyöngeség leküzdésére. Mindez természetesen lehetséges, ám csak akkor, ha a testvéri életet úgy fogjuk fel és éljük meg, mint útvonalat a közösségi valóságban való elmerülésben. A közös élet ugyanis Krisztus ajándékának a kifejezése, amely az egyház. Ennek előképe pedig az apostoli közösség, amelyből a papság ered. Egyetlen pap sem olyan dolog szolgáltatója, ami az övé, hanem a többi paptestvérrel együtt részesül a szentségi ajándékban, amely közvetlenül Jézustól jön.

A Szentatya beszédében végül az imádságnak a papi életben betöltött szerepét méltatta. Jézussal kell lenni ahhoz, hogy másokkal lehessünk. Ez a küldetés középpontja. A papok Krisztus és a testvérek barátságában találják meg a szükséges erőforrást ahhoz, hogy gondját viselhessék az embereknek. „Kedves testvéreim és barátaim – mondta végül a pápa – menjetek és vigyétek el a világba a Krisztus szívéből fakadó közösséget. Az apostolok Jézussal való kapcsolata legyen az a fényforrás, amely a papi életet megvilágítja.”
(ik)