„Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pt 2,24) - XVI. Benedek pápa üzenete a
betegek XIX. világnapjára
Minden évben a lourdes-i Szűz Mária emléknapján, február 11-én tartja meg az egyház
a betegek világnapját. Tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa szándéka szerint
ez a nap megfelelő alkalom a szenvedés misztériumának átelmélkedésére és különösen
arra, hogy fogékonyabbá tegyük közösségeinket és a civil társadalmat beteg testvéreink
iránt. Ha minden ember testvérünk, akkor gyenge, szenvedő, gondoskodást igénylő testvéreinknek
különösképpen is figyelmünk középpontjában kell lenniük, hogy egyikük se érezze, hogy
elfelejtették őt vagy peremre szorult. „Az emberiességet lényegében a szenvedéshez
és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az egyes személyekre és
a társadalomra egyaránt. Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja
elfogadni a szenvedőket, és együtt-szenvedéssel nem képes segíteni őket a szenvedés
belső megosztásában és hordozásában.” (Spe salvi, 38.) Az idei világnap alkalmából
indított egyházmegyei kezdeményezések ösztönözzék a betegekről való egyre hatékonyabb
gondoskodást a betegek világnapjának legközelebbi ünnepélyes megtartására készülve
is, amelyre 2013-ban Németországban, az altöttingi Mária-kegyhelyen kerül sor.
1.
Még a szívemben él annak emléke, amikor torinói lelkipásztori látogatásom során imádkozhattam
és elmélkedhettem a halotti lepel előtt, az előtt a szenvedő arc előtt, amely elmélkedésre
hív minket arról a személyről, aki magára vette minden idők és minden hely emberének
szenvedését, a mi szenvedéseinket, a mi nehézségeinket, a mi bűneinket is. A történelem
során hány hívő haladt el az előtt a halotti lepel előtt, amely egy keresztre feszített
ember testét borította, s amely mindenben megegyezik azzal, amit az evangéliumokból
tudunk Jézus szenvedéséről és haláláról! A lepel szemlélése arra hív, hogy Szent Péter
szavairól elmélkedjünk: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24).
Isten
Fia szenvedett, meghalt, de feltámadt, és éppen ezért azok a sebek a megváltásunknak,
a megbocsátásnak és az Atyával való kiengesztelődésnek a jelévé válnak. Egyúttal azonban
a tanítványok hitének és a mi hitünknek próbakövei is: minden alkalommal, amikor az
Úr szenvedéséről és haláláról beszél, a tanítványok nem értik, elutasítják, ellenállnak.
Számukra – ahogyan számunkra is – a szenvedés mindig titokzatos marad, amit nehéz
elfogadni és hordozni. A két emmauszi tanítvány szomorúan gyalogol amiatt, ami azokban
a napokban történt Jeruzsálemben, és csak akkor nyílnak meg egy új felismerésre, amikor
a Feltámadott együtt járja velük az utat (vö. Lk 24, 13-31).
Tamás apostol
is nehezen hisz a megváltó szenvedés útjában: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát,
ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem”
(Jn 20,25). Krisztusra tekintve azonban, aki megmutatja sebeit, válasza megható hitvallássá
válik: „Én Uram, és Istenem!” (Jn 20,28). Ami korábban legyőzhetetlen akadálynak bizonyult,
mert Jézus látszólagos bukásának jele volt, a Feltámadottal való találkozásban a szeretet
győzelmének bizonyítékává válik: „Csak egy olyan Isten méltó arra, hogy higgyünk benne,
aki annyira szeret minket, hogy magára veszi sebeinket és fájdalmainkat, különösképpen
az ártatlanokét. (Urbi et Orbi üzenet, 2007 húsvét). 2. Kedves betegek és szenvedők!
Éppen Krisztus sebein keresztül tudunk reménnyel telve tekinteni mindarra a rosszra,
ami az emberiséget sújtja. Az Úr feltámadásával nem vette el a világtól a szenvedést
és a rosszat, hanem gyökerükben győzte le azokat. A Rossz hatalmával szembeállította
szeretetének mindenhatóságát. Megmutatta nekünk, hogy a béke és az öröm útja a Szeretet:
„Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Krisztus,
aki legyőzte a halált, itt él közöttünk. És miközben Tamással mi is azt mondjuk: „Én
Uram, én Istenem!”, kövessük Mesterünket azzal a készséggel, hogy életünket a testvéreinkért
éljük (vö. 1Jn 3,16), hírvivőivé válva a feltámadás örömének, annak az örömnek, amely
nem fél a fájdalomtól. Szent Bernát megállapítja: „Isten nem tud szenvedni, de
tud együttszenvedni”. Isten, a megtestesült Igazság és Szeretet, szenvedni akart értünk
és velünk. Emberré lett, hogy együtt szenvedhessen az emberrel, valóságos módon, testben
és vérben. Azóta minden emberi szenvedésben jelen van Valaki, aki együtt szenved,
együtt viseli a szenvedést a szenvedő emberrel; azóta minden szenvedésben jelen van
a con-solatio, Isten együttszenvedő szeretetének vigasztalása, s ezáltal fölkelt a
remény csillaga (vö. Spe salvi, 39.). Kedves testvéreim! Azért ismétlem el nektek
ezt az üzenetet, hogy tanúságot tegyetek róla szenvedéseteken, életeteken és hiteteken
keresztül. 3. A következő Ifjúsági Világtalálkozóra tekintve, melyre 2011 augusztusában
Madridban kerül sor, külön gondolattal szeretnék a fiatalokhoz fordulni, különösen
azokhoz, akik a betegség tapasztalatát élik meg. Jézus szenvedése, keresztje gyakran
félelmet okoz számunkra, mert úgy tűnik, mintha az élet tagadása lenne. Valójában
pontosan az ellenkezőjéről van szó! A kereszt Isten „igenje” az emberre, szeretetének
legnagyobb kifejeződése, és az a forrás, amelyből az örök élet fakad. Jézus átszúrt
szívéből fakadt ugyanis ez az isteni élet. Csak Ő tudja megszabadítani a világot a
rossztól és elősegíteni az igazságosság, a béke és a szeretet Országának növekedését,
amelyre mindannyian vágyunk (vö. Üzenet a 2011-es Ifjúsági Világtalálkozóra, 3.) Kedves
fiatalok! Tanuljátok meg Jézust „látni” és „találkozni” vele az Eucharisztiában, ahol
valóságosan jelen van számukra olyannyira, hogy táplálékká vált utunkra; de ismerjétek
fel és szolgáljátok Jézust a szegényekben, a betegekben, a szenvedő és nehézségekkel
küzdő testvérekben is, akiknek a ti segítségetekre van szükségük (vö. uo. 4.). Ismét
arra hívlak mindannyiótokat, beteg és egészséges fiatalokat, hogy építsétek a szeretet
és a szolidaritás hídjait, hogy senki ne érezze magát egyedül, hanem közel Istenhez
és gyermekei nagy családja tagjának (vö. Általános kihallgatás 2006. november 15.). 4.
Jézus sebeit szemlélve, tekintetünk az Ő Szent Szíve felé fordul, amelyben a legtökéletesebben
mutatkozott meg Isten szeretete. A Szent Szív maga a Megfeszített Krisztus, a lándzsa
által megnyitott oldalával, amelyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34), a szentségek
jelei, „amelyekkel Egyházát élteti, hogy mindenki vonzódjék az Üdvözítő feltárt Szívéhez,
mindig örömmel merítve az élet Vizéből, melyet az üdvösség forrása bőséggel áraszt.”
(Római Misekönyv, Jézus Szent Szívének ünnepe, prefáció) Különösen ti, kedves betegek,
érezzétek e szeretettel teli Szív közelségét, és merítsetek hittel és örömmel ebből
a forrásból, így imádkozva: „Krisztus oldalából folyó víz, moss tisztára engem! Krisztus
kínszenvedése, erősíts meg engem! Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem! Szent sebeidbe
rejts el engem!” (Loyolai Szent Ignác imája)
5. A betegek világnapjára írt
üzenetem végén szeretném kifejezni szeretetemet egyenként mindenkinek, részesének
érezve magam azoknak a szenvedéseknek és reménységnek, amelyet mindennap átéltek a
megfeszített és feltámadt Krisztussal egységben. Kérem, hogy adja meg nektek a Szív
békéjét és gyógyulását. Vele együtt virrasszon mellettetek Szűz Mária, akihez bizalommal
fordulunk, mint a Betegek Gyógyítójához és a Szenvedők Vigasztalójához. A kereszt
lábánál megvalósul számára Simeon jövendölése: anyai szívét tőr járja át (vö. Lk 2,35).
Fájdalmának mélységéből, amellyel részesedett Fia szenvedésében, Mária képessé vált
magáévá tenni az új küldetést: Krisztus Anyjává válni az ő tagjaiban. A kereszt órájában
Jézus bemutatta neki minden tanítványát, e szavakkal: „Íme a te fiad” (vö. Jn 19,26-27).
Anyai együttérzése Fia iránt, mindannyiunk iránti anyai együttérzéssé válik mindennapi
szenvedéseinkben (vö. Homília Lourdes-ban, 2008. szeptember 15.).
Kedves testvéreim!
A betegek mostani világnapján arra hívom a hatóságokat is, hogy egyre több energiát
fektessenek az egészségügyi ellátásba, hogy az valóban segítség és támasz legyen a
szenvedőknek, különösen a legszegényebbeknek és a leginkább rászorulóknak. Egyben
az egyházmegyékhez is fordulok, és szeretetteljes üdvözletemet küldöm a püspököknek,
a papoknak, a szerzeteseknek, a szeminaristáknak, az egészségügyi dolgozóknak, az
önkénteseknek és mindazoknak, akik odaadó szeretettel gyógyítják és enyhítik a beteg
testvérek sebeit a kórházakban, a betegotthonokban, a családokban: a betegek arcán
sikerüljön meglátnotok mindig a legszentebb Arcot: Krisztus arcát.
Biztosítalak
benneteket, hogy megemlékezem rólatok imáimban, és mindenkire különleges apostoli
áldásomat adom.
Vatikán, 2010. november 21. Krisztus Király ünnepén