A felkészítés a házasságkötésre jogi és lelkipásztori szempontból egyaránt fontos
- XVI. Benedek beszéde a Rota Romana munkatársaihoz
A házasságkötésre történő felkészítés jogi vonatkozásaira, illetve házassági perekkel
való összefüggésére hívta fel XVI. Benedek az egyházi bírók, és általában a lelkipásztorok
figyelmét, amikor a hagyományos év eleji kihallgatáson fogadta a Szentszék fellebbviteli
bíróságának számító Rota Romana munkatársait.
Talán elsőre nem tűnik nyilvánvalónak
a házasságkötésre való felkészítés jogi természete – jegyezte meg a Szentatya –, amit
az is mutat, hogy annak során a kánonjogi kérdéseknek meglehetősen szerény, vagy éppenséggel
jelentéktelen helyet biztosítanak. Elterjedt az a hozzáállás, hogy a jegyesvizsgálatot,
a házassági hirdetéseket és egyéb vizsgálatokat (vö. 1067. kán.), köztük a házasságkötésre
felkészítő kurzusokat (ún. jegyesiskola) puszta formalitásnak tartják. Mondván, a
felek házasságra bocsátásakor a lelkipásztornak „nagylelkűnek” kell lennie, mivel
a házasságkötéshez való természetes jogukról van szó. Nem szabad azonban elfelejteni,
hogy maga a házasság jogi dimenzióval bír. Hiszen a személyek közötti kapcsolatokat
érinti, amelyekben természetes követelményként van jelen az igazságosság. Nincs tehát
külön „életszerű” házasság és jogi értelemben vett házasság, hanem egyetlen házasság
létezik csupán, ami a férfi és nő között valódi jogi természetű köteléket képez. A
lelkipásztor és a kánonjogász ugyanazzal a természetes és üdvözítő valósággal foglalkozik
a házassággal kapcsolatban.
A házassághoz való jog nem valami szubjektív elvárás,
amit a lelkipásztornak a kapcsolat valós tartalmától függetlenül csupán formális elismerésben
kellene részesítenie. Mondhatni, az embernek a házassághoz fűződik alapvető joga,
nem pedig az esküvőhöz (azaz pusztán a szertartáshoz). Tehát ahhoz van joga, hogy
valódi házasságot kössön, annak igazi természete szerint, amint azt az Egyház tanítása
tartalmazza. Semmi esetre sem a házassághoz való jog megtagadásáról van szó olyan
esetekben, amikor nyilvánvalóan hiányzik a felekben a házasságra való képesség, vagy
olyan célkitűzéseik vannak azzal kapcsolatban, amik ellenkeznek a házasság természetes
valóságával.
Mint ismeretes, a házasság a házastársak közötti olyan jogi és
szeretetkötelék, amelynek lényegi tulajdonsága az egység és a felbonthatatlanság,
s ami a felek javát, valamint utódok nemzését és felnevelését szolgálja, s amely megkeresztelt
személyek között az Új Szövetség egyik szentségét képezi (vö. 1055. kán.).
A
házasságkötésre történő felkészítés közvetlen célja éppen a fentiek szerinti valódi
házasság szabad megkötésének elősegítése. Amint arra már az Eucharisztiáról tanácskozó
püspöki szinódusi ülés is felhívta a figyelmet, a helyes felkészítés elkerülhetővé
tenné, hogy két fiatal csupán érzelmi felindulásból, vagy felületes okok miatt olyan
felelősséget vállaljon, amit később nem tud teljesíteni (vö. Sacramentum caritatis,
29.).
Nem valamiféle ideológiai üzenet vagy kulturális modell átadásáról van
szó tehát, hanem arról, hogy felkészítsék a jegyeseket ezen természetes hajlamuk és
az elköteleződésre való képességük jelentőségének megértésére. Mindazonáltal az Egyház
nem utasítja el azok házasságkötését sem, akiket – noha a fentieket illetően nem tökéletes
a felkészültségük – helyes szándék vezérel a házasságkötés valós természetét illetően.
A
házasságkötést megelőző vizsgálat célja kifejezetten jogi: megbizonyosodni afelől,
hogy semmi nem áll útjában az érvényes és megengedett házasságkötésnek. Ami azonban
nem jelenti, hogy pusztán formálisnak kellene lennie. Úgy kell felfogni, mint egyedülálló
lehetőséget, hogy a lelkipásztor tiszteletteljes és szívélyes párbeszéd révén hozzásegítse
az érintett személyt saját maga, illetve a házasságra szóló emberi és keresztény hivatásának
komoly megéléséhez. Ezért is kell ezt a párbeszédet mindig külön-külön lefolytatni
a két házasulandóval, és tudatosítani bennük, hogy mindenekelőtt az ő érdekük és lelkiismeretbeli
kötelességük, hogy érvényes házasságot kössenek.
Lehetőség szerint szakítani
kell azzal a sokhelyütt megfigyelhető gyakorlattal – figyelmeztetett XVI. Benedek
–, hogy megfelelő felkészítés és a szükséges követelmények meglétének komoly vizsgálata
nélkül, mintegy magától értetődően házasságra bocsátják a feleket, majd pedig alkalmasint
hasonlóan könnyűszerrel kimondják jogi úton a házasság érvénytelenségét, pusztán azon
megállapítás nyomán, hogy az tönkrement. Ugyanakkor az sem volna helyes, ha a házasodást
az olyan alaptalan előfeltevésekre hivatkozva akadályoznák, mint amely szerint manapság
az emberek általánosságban képtelenek volnának a házasságra, vagy házasulási szándékuk
csupán látszólagos volna.
Noha a kánonjog és különösen az egyházi házasságjog
különleges felkészültséget igényel, minden lelkipásztor, s főleg a családpasztorációval
foglalkozók esetében elsődleges képzési követelmény az alapvető, illetve a saját munkakörüket
érintő gyakorlati kánonjogi tudnivalók ismerete. Mindehhez az is szükséges, hogy az
egyházi bíróságok a házasság lényegét illetően egységes, a Tanítóhivatallal és a kánoni
törvénnyel összhangban levő üzenetet közvetítsenek. Más szóval nagyon fontos a joggyakorlat
egysége, ezért a többi egyházi bíróságnak követnie kell a Rota Romana Bíróságának
gyakorlatát.
A házassági semmisségi eljárások egyes problémáira térve a pápa
továbbra is nagyon aktuálisnak nevezte a házassági beleegyezési képtelenség helyes
megítélését. Sajnálatos módon továbbra is megfigyelhetők olyan téves megközelítések,
mint amikor a házasságkötéshez megkövetelt ítélőképességet (vö. 1095. kán. 2. §) összekeverik
a házassági döntés meghozatalakor egyébként szintén kívánatos bölcsességgel. Míg az
előbbi befolyásolja a házasság érvényességét, az utóbbi nem, mert csupán az egyébként
valódi házasságkötést célzó döntés meghozatalakor tanúsított megfontoltságról van
szó. Még súlyosabb tévedés volna, ha a házasélet során hozott óvatlan döntéseknek
akarnának érvénytelenítő hatást tulajdonítani.
A házasság valamely lényeges
elemének kizárása miatti érvénytelenség (1101. kán. 2. §) eseteit illetően is megfigyelhetők
hasonló téves elképzelések. Például, ha valamelyik fél kizárja azt, hogy a házasság
természeténél fogva a házasfelek javára irányul (vö. 1055. kán. 1.§), érvénytelenül
köt házasságot. De ennek a kizárásnak pozitív akarati cselekedettel kell történnie,
tehát a felek által házasságuk során tanúsított hiányosságokat nem szabad a házassági
beleegyezés hiányaként értékelni. Más szóval a semmisségi okot a házassági kötelék
kialakulását befolyásoló hozzáállásban kell keresni, nem pedig a házasélet megvalósulásában.
Amúgy kétségtelenül meglehetősen ritka az az eset, amikor valaki a házasságkötésekor
nem akarja a másik felet házastársként elismerni, vagy kizárja, hogy a házassági életközösség
lényegi célja a másik fél java.
A jog és a lelkipásztori gondozás közötti kapcsolat
állt a kánonjogra vonatkozó II. Vatikáni Zsinat utáni viták középpontjában – utalt
a problémák gyökerére XVI. Benedek. E kettő látszólagos szembenállásának határozott
meghaladását fejezi ki Tiszteletreméltó II. János Pál ismert mondása, miszerint „nem
igaz, hogy a jognak kevésbé jogivá kellene válnia ahhoz, hogy még inkább lelkipásztori
jellegű legyen” (Beszéd a Rota Romanához, 1990. január 18.).
Mégis sokszor
félreértés övezi a jog és a lelkipásztori gondoskodás viszonyát, aminek elsősorban
a jog látja kárát, de végső soron a pasztoráció is. Ehelyett inkább a két szemlélet
közötti összhangot kell elősegíteni minden területen – szólt a Szentatya buzdítása
– de különösen a házasság és a család kapcsán, ami mindenképpen meghozza gyümölcsét
a házasságra készülők számára nyújtott szolgálatban.
Érszegi Márk Aurél kánonjogász
összefoglalója
A Rota Romana Bírósága a Szentszék rendes fellebbviteli bíróságának
számít, másod- vagy további fokon foglalkozik azon peres eljárásokkal, amelyek rendes
fellebbezés folytán elé kerülnek, valamint azokkal, amelyek a hívőknek a Szentatyához
folyamodása révén kerülnek elé (CIC 1443-1444. kán.).
Az apostoli bíróságok
közül az számít a legismertebbnek, mert tevékenységének legnagyobb részét a hívők
szélesebb körét érintő házassági semmisségi ügyek tárgyalása teszi ki. De illetékességébe
tartoznak a püspökök, a prímás- és főapátok peres ügyei, s a közvetlenül a pápának
alárendelt egyházi jogi vagy magánszemélyek. Munkája hozzájárul az egyházi igazságszolgáltatási
gyakorlat egységéhez és ítéletei segítik a többi egyházi bíróság munkáját is.