A világ világossága: Jézus és a keresztények – P. Szabó Ferenc elmélkedése az
évközi 3. vasárnapra

Idén az A liturgikus év évközi vasárnapjain Szent Máté evangéliumát olvassuk. Máté a zsidókból megtért keresztényekhez szól, akikről feltételezi, hogy ismerik az ószövetségi Szentírást. Ezt az is jelzi, hogy gyakran idézi a prófétai jövendöléseket, amelyek beteljesedtek Jézusban: Ő a megígért Messiás, a Felkent, a Krisztus. (Lukács evangélistánál, aki a pogányságból megtérteknek írt, sokkal kevesebb az ószövetségi hivatkozás.)

Ezen a vasárnapon Jézus nyilvános működése kezdetén vagyunk: a Mester elhagyja Názáretet és a Genezáreti tó melletti Kafarnaumba költözik. Ez a galileai vidék volt hajdan Zabulon és Neftalin törzsének szállásbirtoka. Erre utal a Máté által idézett Izajás-szöveg (9, 1-2): Jézus megjelenésével nagy világosság támad annak a népnek, mindazok, akik az erkölcsi halál sötétségében éltek. Jézus majd a világ világosságának mondja magát (Jn 9, 6). „Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek” (Jn 12, 36).

Róluk, rólunk is mondja Jézus: „Ti vagytok a világ világossága és a föld sója.” (Mt 5, 14) Jézust, a Fényforrást kell sugároznunk a körülöttünk tapasztalt sötétségbe, a terjedő újpogányságba. A Szentatya újabban többször beszél az ún. nyugati világ – a mi keresztény gyökereit felejtő, elveszítő Európánk – új evangelizálásáról. Ebből minden kereszténynek ki kell vennie részét, elsősorban személyes tanúságtételével. Megtenni az igazságot szeretetben, így leszünk világító emberek. „ Aki szereti testvérét, az világosságban él…” (1Jn 2, 10) Aki megteszi az igazságot, az nem jár már sötétségben, kijön a napfényre, és másokat is arra segít, hogy megtalálják az igazságot – Jézus Krisztust -, megtalálják életük értelmét. Az Isten országa bennünk van, az isteni élet csírázik, kibontakozik azokban, aki hittel befogadták az Igét, akik követik Jézust, a világ világosságát. Ehhez kérnünk kell a teremtő Lélek ajándékát: Általa Isten szeretete kiárad szívünkbe, és így képesek leszünk szeretni Istent és felebarátunkat.

A Mester meghívja követésére az első tanítványokat, a Genezáreti tó partján halászó Pétert és Andrást, majd Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost, és emberhalászokká avatja őket. Jézus követésére minden keresztény hivatott, de a Mester egyeseket meghív munkatársainak, hogy sorsközösséget vállaljanak Vele, hogy közelebbről kövessék Őt, nyomába szegődjenek. Imádkoznunk kell új hivatásokért, mert éppen az új evangelizáláshoz szükség van olyan papokra, valamint férfi és nő szerzetesekre, akik teljesen az Isten országát kibontakoztató egyház szolgálatára szentelik magukat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a világi hívőknek nemcsak azért kell fokozottabban részt venniük – sajátos helyzetük, szerepük szerint az apostolkodásban, mivel ijesztően megfogyatkozott a papi és szerzetesi hivatások száma, hanem keresztségük és bérmálásuk erejében nekik is küldetésük van.

Prohászka Ottokár püspök már 1907-ben, fél századdal megelőzve a II. vatikáni zsinatot, sürgette a világiak apostoli elkötelezettségét, szembeszállva a klerikalizmussal. A Modern katolicizmus IX. fejezetéből idézek: „A XX. század hullámzó tengerén küzdő egyháznak millió s millió szívre s kétszerannyi kézre van szüksége, szüksége van a régi apostoli szellemre, mely klérust, apácát és hitvest szoros kapcsolatba hozzon s bennük a testvériség erejével érvényesüljön. Szükségünk van közeledésre, a klérusnak és laikusnak, a szerzetesi s világi életnek helyes méltatására, mely mindnyájunkat fölemeljen s törekvéseinknek, s munkánknak helyes irányt adjon. (…) Egy a céljuk: a végcél az örök élet; a közvetlen cél pedig, melyen itt a földön dolgozunk, a krisztusi élet. (…)

Nincs tehát két kereszténység, ahogy nincs két cél, ahogy nincs kétféle Krisztus; nincs két egyház, melyek közül az egyik a klérusé, a másik a laikusé – az egyik a szerzetesek, a másik a világiak egyháza. (…) Ti mindnyájan testvérek vagytok – mondotta az Úr – célotok egy, mesteretek s életetek kincs is egy…egyetlenegy, Krisztus s az ő kegyelme, szép életben kifejtve!”

(Mt 4,12-23)