Készítsétek az Úr útját! – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Advent 2. vasárnapjára

A liturgia advent 2. (és 3.) vasárnapján Keresztelő Szent János alakját és működését állítja elénk, aki – Izajás prófétára hivatkozva – bűnbánatot hirdet Júdea pusztájában és keresztel a Jordánban. „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!” „Készítsétek elő az Úr útját!” Keresztelő Jánosnak igen nagy volt a tekintélye: Lukács fogantatását és születését Jézuséval párhuzamba állítja, működéséről és haláláról később is írnak az evangéliumok. Ő a megígért Messiás előfutára, ő kapcsolja össze az Ó- és Újszövetséget. Előkészíti a Messiás útját, és majd alázatosan neki engedi át a teret: „Én csak vízzel keresztelek. (…)Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.”

Lehetséges, hogy a Keresztelő a Holt-tenger mellett élő kumráni (esszénus) közösséggel is kapcsolatba került. Szigorú erkölcsi követelményeket hirdetett, keményen korholta a farizeusokat és szadduceusokat: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcseit!” – Az intelem nekünk is szól, akiket vízzel és Szentlélekkel megkereszteltek. Őszinte bűnbánattal, tiszta, egyenes élettel készüljünk karácsonyra. Gyümölcseiről ismerik meg a fát. Jótetteinkkel, a szeretet gyümölcseivel tanúskodunk hitelesen Krisztusról, akinek tanítványai, követői lettünk. „Nem mindaz, aki mondja: Uram, Uram, megy be a mennyek országába!”

A Római levélből vett szentleckében Szent Pál a zsidóságból megtért keresztényeket az egységre, egyetértésre buzdítja. Az Írásból merítsenek türelmet és vigasztalást reményük megőrzésére: „Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértők legyetek. Egy szívvel, egy szájjal magasztalhatjátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját.” Az első keresztényeknek egy volt a szíve-lelke, ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Arról ismerték meg a Krisztus-követőket, hogy szeretettel voltak egymáshoz. Vajon a mi mai közösségeinkről - egyházközség, plébánia, kis imaközösségek, mozgalmak - el lehet-e ugyanezt mondani?

A kisközösségek jelenthetik az egyház jövőjét, de – ahogy VI. Pál figyelmeztetett az Evangelii nuntiandi k. buzdításában – óvakodniuk kell a szélsőséges politikai ideológiáktól, az egyházellenes kritikáktól, az elzárkózástól, a szektás magatartástól. Most, hogy XVI. Benedek is hivatkozott elődje dokumentumára abban a motu proprió-ban, amellyel létrehozta a pápai Tanácsot az új evangelizálás fellendítésére, hasznos lesz felidéznünk az evangelizálással foglakozó püspöki szinódus után 1975-ben közzétett buzdítás 58. pontját. Miután örömmel üdvözli a virágzó bázisközösségek működését az Egyházon belül, bírálja azokat, amelyek „kegyetlen kritikával illetik az ’intézményes’ egyházat, szembehelyezve azt az ún. karizmatikus közösségekkel, kifogásolják és elutasítják az Egyház megnyilatkozásait, a hierarchiát és az Egyház külső megjelenési formáit. VI. Pál hangsúlyozta: „A ’bázisközösség’ név csak azokat illeti meg, akik az Egyházon belül jönnek össze, hogy építsék az egyházat.” Ezek valóban az evangelizálás területei, és az Egyház reményei, ha megfelelnek a következő feltételeknek:

Ha Isten szavában keresik az eligazítást, nem pedig szélsőséges politikai eszmékben; ha elkerülik az állandó kontesztálás kísértését; ha hűségesen ragaszkodnak a helyi egyházhoz és az egyetemes egyházhoz; ha megőrzik az őszinte közösséget püspökeikkel; ha nem tekintik magukat az evangélium kizárólagos hordozóinak; ha egyre fokozódik felelősségtudatuk és missziós szellemük; végül ha minden vonatkozásban ’egyetemesek’, és nem szektásan beszűkültek. Ha e feltételeket teljesítik, a kisközösségek különleges talajai lehetnek az evangelizálásnak, és maguk is az evangélium hirdetői lehetnek.

(Róm 15, 4-9; Mt 3, 1-12)