„A II. vatikáni zsinat a harmadik évezred iránytűje – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata - harmadik rész: a liturgia

A II. vatikáni zsinat első gyümölcse a szent liturgiáról szóló konstitúció volt. A dokumentum már az elején megállapítja: az egyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja, és egyenlő tiszteletben részesíti. Azonban az a célja, hogy ezeket vizsgálják fölül az egészséges hagyomány szellemében és új élettel töltsék meg őket. A liturgikus „új élet” tehát nem azt jelenti, hogy eltöröljük a hívek nemzedékei által megélt múltat, hanem éppen a hagyományban kell gyökereznie.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a liturgiáról szóló konstitúció alapvető volt a zsinati megújulás számára. A katolikusok nagytöbbségében ugyanis éppen a liturgikus reform révén tudatosult a zsinati reform. Nem véletlen, hogy számos új katolikus mozgalom a megújult liturgikus tapasztalatban vette kezdetét. Másrészt éppen a liturgikus reform az, amely még ma is vitát és megosztottságot kelt.

Az egyik véglet képviselői gyakorlatilag a maga teljességében tagadják a zsinati liturgikus reformot, amelyben az egyház válságának fő okát látják. A másik véglethez tartozók pedig látszólag teljesen sutba dobják a II. vatikáni zsinat előtti évszázadok liturgiáját.

A két szélsőséges nézet között az egyik legfontosabb hangot Joseph Ratzinger képviseli, aki egyrészt csodálta a II. vatikáni zsinatot megelőző liturgikus mozgalmat, másrészt elutasítja azt a felfogást, miszerint „a liturgia egy olyan szerkezet, amelyet önkényesen le- és felszerelhetünk”.

Benedek pápa nem akar visszatérni Trento-ba, mint ahogy ezt bírálói sugallják, hanem azt tanítja: az igazi liturgikus reform nem a múlt megvetésében vagy az emberi leleményességben van, hanem a „sacrum”, a szent belső érzékelésének felébresztésében.

A „reform reformja” kifejezés éppen ennek az újraéledésnek a szükségességére utal – írja sorozatában P. Dariusz Kowalczyk jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem teológiai dogmatika tanára.

(vm)