„Jézus a történelem ura” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 33. vasárnapra

Az évközi harmincharmadik vasárnap első olvasmánya Malakiás próféta rövid figyelmeztetése, hogy elérkezik majd az ítélet napja, amelyet ő az igazság napjának nevez, mert minden ember tette napvilágra kerül.

A második olvasmányban Szent Pál Apostol szól a tesszaloniki hívekhez és arról biztosítja őket, hogy sok vigaszt és erőt nyert hívei hitéből. A mi hitünk is sokaknak lehet támasz és vigasztalás.

Az Evangélium nehéz olvasmány. Jeruzsálem pusztulásáról szóló jövendöléssel kezdődik, ijesztő tragédiák felsorolásával folytatódik és a tanítványokat érő kegyetlen üldözésekkel fejeződik be. A legszívesebben nem olvasnánk ilyen dolgokról, történik körülöttünk e nélkül is túl sok borzalom. Kár lenne azonban könnyedén napirendre térni e fölött az olvasmány fölött, mert lehetséges más szemszögből is odafigyelni Jézus szavaira, amiért azok bátorítássá válhatnak.

Fontoljuk meg, hogy Jézus egy dicsekvő megjegyzésre adott választ, amikor a jeruzsálemi templom romairól beszélt. Némelyek azzal dicsekedtek, hogy milyen szép a templom és mennyi fogadalmi ajándék van benne. Miért említették az emberek ezt a külsőséget, ahelyett hogy azzal dicsekedtek volna, hogy mennyi őszinte ima száll fel templomukból az Isten színe elé? Talán azért, mert úgy hitték, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat Isten és az emberek előtt? Lehetséges. Ezeknek mondta Jézus, hogy ezek a kövek és dísztárgyak nem képesek biztosítani a nyugodt életet. Ebben az életben minden viszonylagos, minden múlandó, csak Isten örök, a mi hitünk pedig az a biztosíték, amely átkísér bennünket az élet borzalmain keresztül is.

A kérdezők nem ezt a választ akarták hallani, ezért más vágányra csúsztatták a kérdést: a jövőre. Mikor fog bekövetkezni Jeruzsálem pusztulása, a templom lerombolása, esetleg a világ vége? Emberileg nagyon is érthető kérdés. Mi is gyakran töprengünk azon, hogy mit hoz majd a jövő. Jézus erre a kérdésükre sem válaszolt. Amit mondott, az nem jövendölés volt, hanem figyelmeztetés: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket”. Ma is vannak hamis próféták, akik a világ végével ijesztgetik az embereket, és akik hazug biztosítékot ígérnek azoknak, akik elfogadják tanításukat. Nem szükséges eközben a gombaszámra szaporodó szektákra gondolnunk. Hamis próféták lehetnek a tudomány emberei is, akik azzal ijesztgetnek bennünket, hogy ránk szakad az égbolt, ha nem vigyázunk a környezetünkre, hogy elborítanak bennünket a vizek, mert elolvadnak a jéghegyek és még azt is tudni vélik, hogy ez mikor fog bekövetkezni: ötven, száz, ezer év múlva.

Az Evangélium második része első olvasásra még ijesztőbben hat. Jézus „előjelekről” beszél: háborúkról, természeti katasztrófákról és éhínségről. Ha cinikusok akarnánk lenni, akkor azt mondanánk, hogy mindez már be is következett és a világ vége még mindig nincs itt. Mi több, pontosan ma történnek ezek a jelek: ma is dúlnak a háborúk, televíziónk képernyőjén látjuk a földrengések, árvizek, tűzhányók katasztrofális következményeit, ma is milliók éheznek.

Jézus a végén személyes hangnemben fordul tanítványaihoz és az őket érő üldöztetésekről beszél. Ez sem újdonság: Jézus hűséges tanítványait mindig is üldözték és halálra hurcolták. Ma is vannak sokan, akik az Evangéliumért szenvednek és ma is vannak vértanúk.

A vasárnapi Evangélium nem jövendölés, hanem figyelmeztetés, nem fenyegetés, hanem Jézus tanítványaihoz intézett megnyugtató szavak, hogy bármit is hallanak az elközelgő világ végéről, ne rémüldözzenek. Ha támadják őket, ne törjék fejüket, hogy hogyan védekezzenek, mert Jézus olyan ékesszólást és bölcsességet ad nekik, hogy egyetlen ellenfelük sem tud majd ellenállni vagy ellentmondani nekik. Ha halálra is adják őket, akkor is velük marad még a halál pillanatában is. Ennek az Evangéliumnak nagyszerű üzenete az a sorok között meghúzódó igazság, hogy Jézus mindent tud, mindent lát, mindennek: múltnak, jelennek és jövőnek ura, ezért nem kell semmitől sem félnünk.(Mal 3, 19-20a; Tessz 3, 7-12; Lk 21, 5-19)