Isten szeretete aktív szeretet – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Az évközi harmincegyedik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett részlet, amelyben Isten könyörületes szeretetéről olvasunk: „De Te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak”. E két igazságot mindig együtt kell vallanunk: Isten irgalmas, de akarja, hogy megvalljuk és megbánjuk bűneinket.

A második olvasmányban Szent Pál szép szavai csendülnek fel, melyekkel arról biztosítja szeretett híveit, hogy állandóan imádkozik értük, hogy Isten méltóvá tegye őket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. A mi jóságunk is Isten kegyelmének a műve: legyünk neki hálásak, hogy jók lehetünk.

Az Evangélium derűs képpel kezdődik: a kistermetű Zakeus felmászott a fügefára, hogy jobban lássa Jézust. Persze, az is lehetséges, hogy azért mászott fel a fára, hogy titokban nézze Jézust, mert nem akarta, hogy az emberek felismerjék őt, a gyűlölt vámost, mert esetleg elkergették volna. Lehetséges, hogy attól is tartott, hogy vámos társai kicsúfolják, amiért egy vándorprédikátorra volt kíváncsi. Az emberek, akiktől erővel kikényszerítette az adót, valószínűleg meglincselték volna, ha megtudják, hogy Jézusra leskelődik. De bárhogy is és bármi oknál fogva rejtőzködött Zakeus, mindez nem segített semmit, Jézus meglátta őt és lehívta a fáról.

Mindenkinek van egy ideális „fügefája”, amelyre időnként felmászik, hogy titokban figyeljen meg dolgokat, amiket nyilvánosan szégyell megvallani, vagy, hogy elrejtőzzék az emberek elől, nehogy kinevessék, vagy megbüntessék. De Zakeus nem csak azért mászott fel a fára, hogy kielégítse kíváncsiságát, hanem azért is, mert Jézust akarta látni. Ez már a kegyelem működése volt. Jézus ezt látta, ezért nézett fel és ezért hívta le Zakeust a fáról. Bennünk is állandóan működik a kegyelem. Képletesen azt mondhatnánk, hogy Isten elől nem rejtőzködhetünk el semmiféle fügefalevelek mögé, ott is megtalál bennünket. De azt is mondhatjuk, hogy Isten számon tartja azt a kis hitet is bennünk, amely arra késztet bennünket, hogy, ha mindjárt titokban is, de érdeklődjük Jézus iránt. Ekkor képletesen minket is lehív a fáról, és biztatóan felkínálja az üdvösséget, amint azt Zakeusnak felkínálta: „ma üdvösség köszöntött erre a házra”.

Az evangéliumi esemény középpontjában azonban nem Zakeus áll, hanem Isten kegyelme, amely már működött Zakeusban, és amely drámai fordulatot idézett elő életében. Zakeus nem kereste volna Jézust, ha a kegyelem nem ösztönözte volna erre. Figyeljük meg Jézus magatartását, mert benne az Atya jósága jut kifejezésre. Megtudjuk, hogy Jézus felnézett a fára anélkül, hogy ezt valaki kérte volna Tőle, vagy figyelmezette volna arra, hogy fenn a fügefán Zakeus leselkedik. Azt is megtudjuk, hogy Jézus megszólította Zakeust és olyan javaslatot tett neki, amitől a kis emberke majdnem lepottyant a fáról: a nagy Rabbi az ő vendége akar lenni. Le is mászott gyorsan és boldogan fogadta Jézust. Ez a mi Jézusunk: felnéz, ha a fára mászunk, hogy lássuk Őt, amint azt Zakeus tette, lehajol, ha az ágy alá bújunk szégyenünkben bűneink súlya miatt, hátrafordul, hogy lásson bennünket, amikor mögötte sompolygunk, mint az első két tanítvány tette, integet felénk, amint azt a feltámadás után tette a Genezáreti tó partjáról a sikertelen éjjeli halászat után hazatérő fáradt apostolaival.

Isten szeretete, Jézus szeretete aktív szeretet: nemcsak vár bennünket, hanem keres bennünket, nemcsak befogad bennünket, hanem hív bennünket, nemcsak néz bennünket, hanem megszólít bennünket. Az Evangélium csattanója az utolsó, zárómondat: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. Hagyjuk magunkat megtalálni, mint ahogyan Zakeus hagyta, hogy Jézus megtalálja őt a fügefa leveli között, és a mi szívünket is eltölti az a boldogság, amelyről olvassuk, hogy beköltözött a volt vámos, volt bűnös, a volt társadalomból kitagadott életébe. El tudjuk képzelni, hogy ebben a pillanatban a kistermetű Zakeus igen nagynak érezte magát! Mindenki nagy, aki elfogadja Isten szeretetét.

(Bölcs 11, 23 – 12, 2; 2 Tessz 1, 11-2,2; Lk 19, 1-10)