Kiengesztelődés a Szentföldön? – Michel Sabbah nyugalmazott pátriárka cikkének ismertetése - 2. rész

P. Szabó Ferenc fordításában folytatjuk Jeruzsálem 1987-2008 közötti latin pátriárkája cikkének ismertetését, amely a francia jezsuiták „Christus” c. negyedéves lelkiségi folyóirata 2010. októberi számában jelent meg.

2. rész: A politikai konfliktus

A konfliktus a XIX. század végén kezdődött a cionista mozgalommal. Véres összeütközésekre került sor a két nép között 1922-ben a Palesztina fölötti brit mandátum kezdetén.

Az Oszmán Birodalom 1918-ban oszlott fel az első világháború végén elszenvedett katonai vereséget követően. A Birodalom idején Palesztina a szíriai provincia részét képezte. Lakói zsidók – az ősi időkből itt maradt kisebbség – és arabok voltak: muzulmánok és keresztények. A brit mandátum alatt Palesztinát első ízben kormányozták úgy, mint független politikai egységet. Az ősi lakossághoz új népesség csatlakozott: zsidó bevándorlók. Mindenkinek, zsidóknak és araboknak palesztin útlevelük volt, három nyelven angolul, arabul, héberül kiállítva.

1948-ban, a brit mandátum végén, az ENSZ határozata kettéosztotta az országot: zsidó és arab részre, nemzetközi státust biztosítva Jeruzsálemnek. Az arabok ezt visszautasították. Ebből katonai összetűzések származtak. A zsidóknak sikerült államot létesíteniük az ország területén 78 %-án. Palesztina a maradék 22%-ot foglalta el. 1967-ben, a hatnapos háborúban Izrael elfoglalta Palesztina bizonyos területeit, magához csatolta Kelet-Jeruzsálemet, de a többi területet nem. Ezek a mai napig katonai megszállás alatt vannak, ami kedvez Izraelnek a betelepítésekhez.

1948-tól, az első időkben az arabok elutasították Izrael állam elismerését. 1988-ig kellett várni, hogy ezt megtegye az PLO (Palesztina Felszabadítási Szervezete). Attól kezdve a palesztinok csak az 1967-ben elfoglalt részeket követelik, tehát a történelmi Palesztina 22%-át.

Több közvetítés

Miután az arabok elismerték Izrael államot, 1989-ben megtartották a Madridi Konferenciát: ez volt az első hivatalos találkozás zsidók és arabok között, hála az amerikai és a nemzetközi közösség közvetítésének. A konferencia által elindított békefolyamat hirtelen megszakadt, mert helyettesítették egy másik folyamattal, amelyet titokban készítettek elő, és amely az Oslói Egyezménnyel végződött 1993-ban. Ez volt az első egyezmény Izrael és az PLO között. Amint a palesztinok 1988-ban elismerték Izrael államot, most Oslóban Izrael elismerte az PLO-t a palesztin nép törvényes képviselőjének, amelyet eddig terrorista szervezetnek tartott. Az Oslói Egyezménynek egyedüli hibája volt, hogy az ígéretek beváltásának túl hosszú időt, tíz évet jelölt meg. Ennek következtében sikertelen lett. Az 1999-es béke helyett 2000-ben elkezdődött a második palesztin intifada, amelyet pontosan az váltott ki, hogy Izrael nem tartotta meg az egyezményt.

2002-ben, a Bejrútban megtartott arab csúcstalálkozón teljes békét ajánlott Izraelnek valamennyi arab ország, azzal a feltétellel, hogy megoldják a palesztin kérdést. Izrael semmibe vette az ajánlatot.

2006-ban az USA-ban (Annapolis) tartott konferencián Bush elnök második mandátuma végén összeállítottak egy „menetrendet”, hogy eljussanak a békéhez. Újabb kudarc következett.

Bush után Obama elnök kijelentette, hogy véget akar vetni a konfliktusnak, hogy folytassa erőfeszítéseit Közel-Kelet békéjéért közvetett megbeszélésekkel palesztinok és izraeliek között, amelyek ez idáig nem vezettek eredményre. A közvetett megbeszélések után nyomást gyakoroltak a palesztinokra, hogy kezdjenek közvetlen tárgyalásokat. A palesztinok álláspontja a közvetkező: „A megbeszélések célja világos az 1967-ben megszállt területek visszaadása.” Izrael viszont így válaszol: „A területeknek csak egy részét adjuk vissza.” Netanjahu, bár közvetlen tárgyalásokra hív, kijelenti, hogy céljukat sohasem érik el. Ugyanakkor nem habozik kiterjeszteni az izraeli telepítéseket palesztin területeken.

Oslo előtt létrejött béke-megállapodás Egyiptommal, majd Jordániával. Ezek kormányok, de nem népek közötti megegyezések voltak. A szívek nem engesztelődtek ki. Erre utal a jordániai és egyiptomi sajtó, amikor Izraelről és a palesztin kérdésről beszél, nem pedig a rajta kívül történő megegyezésekre. Addig, amíg ezt a kérdést nem oldották meg, Izrael ellenség marad. Mihelyt a palesztinok képesek lesznek azt mondani, hogy „az izraeliek barátaink”, az arab világ is úgy tekint majd Izraelre, mint baráti népre, és elkezdődhet a kiengesztelődés.