A hálaadás erénye – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap első olvasmánya a Királyok második könyvéből vett leírás, amely bemutatja Naamán meggyógyítását. Az olvasmány üzenete a zárómondat, amelyből megtudjuk, hogy a leprából kigyógyított Naamán hálát adott Istennek a gyógyulásért. Nekünk is tudnunk kell hálát adni Istennek a kapott jókért.

A második olvasmányban Szent Pál biztosítja Timóteust, hogy Isten szava nincs megbilincselve. Ezekre a vigasztaló és bátorító szavakra nekünk is igen nagy szükségünk van a mindennapi életben.

Az Evangéliumban a tíz leprásról olvasunk, akiket Jézus kigyógyított, de csak egy tért vissza, hogy hálát adjon Istennek. Ezt az evangéliumi eseményt leginkább úgy értelmezzük, hogy a kilenc hálátlant elítéljük. Mielőtt ezt tesszük, fontoljuk meg, miért is viselkedtek ezek az emberek úgy, ahogyan viselkedtek, vagyis miért nem tértek vissza Jézushoz, hogy köszönetet mondjanak neki? Ha azonban figyelmesen hallgatjuk Jézus elbeszélését, akkor felfigyelhetünk arra, hogy Jézus nem ítélte el őket. Ő dicsérte azt az egyet, aki visszatért. Fontoljuk meg, miért nem tért vissza a többi kilenc. Két magyarázatot tudunk elképzelni.

Az első lehetőség egy lélektani jelenség lehet, amely gyakran előfordul velünk is a mindennapi életben. A leprából kigyógyult emberek, mihelyt hazaértek és látták, hogy meggyógyultak, valószínűleg nagy ünnepséget rendeztek, meghívták barátaikat és ismerőseiket, hogy megmutassák: immár nem kell félniük tőlük, meggyógyultak, nyoma sincs a leprának. Majd lassan visszatértek a “normális életbe”. Vajon eszükbe jutott-e néha, milyen nyomorban éltek korábban, mint a társadalom kitaszítottjai betegségük miatt? Gondoltak-e néha arra, mennyit kaptak Jézustól és mennyire hálásaknak kell ezért lenniük?

Nem tudjuk, az Evangélium nem számol be ezeknek az embereknek későbbi életéről. De ez is üzenet nekünk, hiszen mi is nagyon sok mindent kaptunk és kapunk Istentől. Sajnos, nagyon könnyű megszokni az irántunk tanúsított jóságot. Végül az ember úgy hiszi, hogy joga van mások szeretetére, jóindulatára. Pedig nem így van: minden ajándék.

Vajon mi hogyan viselkedtünk volna, ha a kigyógyított leprások helyében lettünk volna? Biztosan könnyen magunkra ismerünk bennük az esemény első részében, amikor nagy nyomorukban alázatosan Jézushoz fordultak kérésükkel, hogy gyógyítsa meg őket. Mi is könnyen megtaláljuk az utat Istenhez, amikor szorongatás ér bennünket, vagy mikor bajban vagyunk.

De amikor a válság véget ért, vajon eszünkbe jut-e, hogy hálát adjunk Istennek? Ez még akkor is érvényes, ha egy súlyos betegségből talpra álltunk az orvosok beavatkozása révén. Ekkor is Isten működött rajtuk keresztül. Pontosan ez a gondolat lehet elemzésünk második részéhez.
A másik körülmény, ami valamiképpen ezeknek az embereknek a mentségükre szolgál, az a mód, ahogyan Jézus meggyógyította őket.

Más esetekben azt olvassuk, hogy Jézus a helyszínen gyógyított: megérintette a leprást és az azonnal meggyógyult, sárral kente meg a vak szemét és az rögtön visszanyerte látását, felszólította a bénát, hogy keljen fel, és az ott a helyszínen talpra ugrott. Itt nem történt közvetlen, azonnali gyógyulás. Jézus azt mondta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papoknak. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor következett be a gyógyulás: útközben, vagy amikor a papokhoz értek? Lehetséges, hogy ezek az emberek úgy gondolták, hogy a papok gyógyították ki őket, ezért nekik jár a köszönet.

Hasonló a mi esetünk, amikor betegek vagyunk. Istenhez fohászkodunk, aztán elmegyünk az orvoshoz, aki gyógyszerekkel vagy sebészeti beavatkozással segít rajtunk. Érdekes módon, ilyenkor az orvosoknak köszönjük a segítséget, nekik viszünk ajándékokat, nem a Jóistennek, pedig végül is neki köszönhetjük a gyógyulást.

Még egy harmadik körülményt is fontolóra vehetünk: az az egy, aki visszament, hogy hálát adjon Istennek, szamariai volt, vagyis idegen. Lehetséges, hogy a kilenc kigyógyult zsidó úgy vélte, nekik joguk volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa őket, hiszen azt tanulták szent könyveikből, hogy az egészség jutalom az erényes életért.

A szamariai tudta, hogy neki semmi joga nem volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Néha talán mi is úgy viselkedünk, mint az a kilenc, aki nem tért vissza: úgy hisszük, hogy mivel erényesek vagyunk Istennek is vannak kötelességei velünk szemben. Istennél azonban mindannyian “szamariaiak” vagyunk, azaz idegenek, akiknek Isten ingyenes szeretetből ad meg mindent. Neki jár hála mindig és mindenért.

(2 Kir 5, 14-17; 2 Tim 2, 8-13; Lk 17, 11-19)