„Felkínált üdvösség” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 26. vasárnapra
Az évközi huszonhatodik
vasárnap első olvasmányában Ámosz próféta a vakmerően bizakodók ellen emeli fel szavát.
Az ember nem élhet úgy, mintha ő lenne a mindenség ura. Az olvasmányból azonban kiolvasható
ezeknek az embereknek igazi vétke: úgy élnek, mintha mások nem léteznének. Az önzés
végső elemzésben mindig boldogtalanná tesz bennünket.
A második olvasmányban
Szent Pál Apostol arra buzdítja szeretett tanítványát, Timóteust, akit „Isten emberének”
nevez, hogy törekedjék az igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre,
türelemre és szelídségre. Minden keresztény „Isten embere”, és a felsorolt erényekre
nekünk is kell törekednünk, ha igazolni akarjuk az „Isten embere” meghatározást.
Az
Evangéliumban Jézus megható példabeszédét olvassuk a dúsgazdag, névtelen gazdagról
és a szegény, szerencsétlen Lázárról. Valahogy már megszoktuk, hogy ezt a példabeszédet
a társadalmi igazságtalanság fényében értelmezzük. Ma is vannak szívtelen, pazarló
gazdagok és szenvedő, éhező szegények. Ilyen beállításban azonban aligha tudunk mit
kezdeni ezzel a példabeszéddel saját lelki életünk szempontjából. Valószínűleg nem
vagyunk sem dúsgazdagok, sem nagyon szegények.
Ezt a példabeszédet meg lehet
azonban közelíteni más szempontból is. Figyeljük meg mindenekelőtt azt, hogy Jézus
nyugodtan, tárgyilagosan, szinte közömbös hangon meséli a példabeszédet. Szavaiból
nem érződik sem a dúsgazdag iránti jogos elmarasztalás, sem a szerencsétlen Lázár
iránti ugyancsak jogos sajnálat. Jézus időnként kemény szavakat is használt, pl. amikor
a farizeusokat „fehérre meszelt sírokhoz”, vagy „viperák fajzatához” hasonlította.
Ebben a példabeszédben nem használ súlyos szavakat. A dúsgazdagról és a szegény Lázárról
is ugyanabban a hangnemben beszél. Ez arra utal, hogy ebben a példabeszédben tulajdonképpen
nem ők a főszereplők, hanem Isten és a mi üdvösségünk. Ez a példabeszéd azt tárja
szemünk elé, hogyan kell elfogadni a felkínált üdvösséget. A példabeszéd ilyen értelmezéséhez
a kulcsszó a „kint és bent” szópár. A dúsgazdag bent lakmározott, a szegény kint éhezett.
Mit
mond nekünk tulajdonképpen az „üdvösség” szó? Az „üdvösség”, a „megváltás” ugyanazt
jelenti, mint a „szabadulás” szó. Mi mindnyájan rabokként jöttünk a világra. Amikor
az ember elutasította Isten hívását, hogy csak neki szolgáljon, saját maga rabjává
vált. Ebből a rabságból nem tudjuk kiszabadítani magunkat, a szabadulásnak kívülről
kell jönnie. Ez az üdvösség. Képletesen szólva, az ősbűn óta az ember „bent” lakik
a börtönben. Ezt az állapotot testesíti meg a példabeszédben a dúsgazdag, aki „bent”
van a saját házában, lakmározik, de nincsen benne szeretet, nem lát semmi mást, csak
saját magát. Lázár viszont „kint” van, éhezik ugyan, de nem átkozódik, csendesen kér,
nem követelőzik, hanem várja, hogy megajándékozzák.
A megváltás azt jelenti,
hogy Jézus kinyitotta börtönünk kapuját és kivezetett bennünket a fényre, a szabadságra.
Jézus felszabadítja a bűnös embert, hogy tegye a jót. Az evangéliumi dúsgazdag tragédiája
nem az, hogy gazdag volt, hanem, hogy nem akart kijönni a maga alkotta börtönből.
Neki már nem volt szüksége senkire és semmire. Lázár kijött a börtönből, neki viszont
nem volt senkije és semmije, csak Istenbe vetett nagy bizalma.
A vasárnapi
Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk felül életünk kisebb-nagyobb
börtöneit, vagyis azokat a területeket, amelyekben úgy érezzük, elégségesek vagyunk
önmagunknak, ahol nem érezzük szükségét annak, hogy bevilágítsa azt Isten fénye, hogy
elérjen oda is a megváltás. Ez lehet az anyagi jólét, mint a dúsgazdag esetében, lehet
egy meggyőződés, amelyet kikezdhetetlennek tartunk, pl., hogy nekünk mindig és mindenben
igazunk van, végül lehet egy emberi kapcsolat, amelyről úgy hisszük, hogy kielégíti
minden igényünket a szeretetre. Az Evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy a
magunk zárt világa börtönné válhat, amelyben nem találjuk meg a boldogságot. Az igazi
boldogságot, az üdvösséget és a szabadulást csak „Ábrahám ölén”, vagyis a jóságos
Isten otthonában találjuk meg.(Ám 6, 1a. 4-7; 1 Tim 6, 11-16; Lk 16, 19-31)