„Isten szeretete minden reményünk forrása” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz könyvéből vett szigorú ítélet a csalók és kizsákmányolók ellen, akik eltiporják a szegényt és szorongatják az országban a szűkölködőket. Sajnos, ezek a szavak ma is aktuálisak, de fontos felfigyelnünk a Próféta utolsó szavaira is, hogy Isten nem felejti el a gonoszok egyetlen tettét sem.

A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett utasítások, hogy milyen legyen az Istennek tetsző ima. Megtudjuk, hogy minden emberért kell könyörögnünk.

Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk Jézusnak a tékozló intézőről szóló példabeszédét. Ennek a példabeszédnek valaki azt a címet adta, hogy „A hűtlen intéző”. Furcsa cím és furcsa Jézus példabeszéde is, aki a becsületesség mintaképe volt, ezért aligha lehetett szándékában becstelen viselkedésre bátorítani tanítványait. Tény az, hogy nem könnyű értelmezni ezt a példabeszédet. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus? Vajon azt, hogy alkalomadtán hasznos dolog szemfülesnek lenni, hogy elérjük az áhított célt? Ma valószínűleg sokan szívesen értelmeznék így ezt a példabeszédet, mert a mai világban leginkább azok érvényesülnek, akik tolakodnak, kicsavarják, vagy manipulálják az igazságot, akik nem egészen becsületes úton jutnak pénzhez. Nem valószínű, hogy ez lenne Jézus példabeszédének az értelme. Ő azt tanította, hogy a szavaink legyenek „igen-igen, nem-nem”.

Hogy valamiképpen megmentsék ennek a példabeszédnek a „méltóságát”, egyesek Jézus záró figyelmeztetését emelik ki, hogy „aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”. Jézus szavai tényleg egy mély lélektani igazságot fejeznek ki, miszerint tapasztalataink halmozódnak. Ha pozitív tapasztalatokról van szó, akkor ez azt jelenti, hogy ha hűek tudunk lenni a hétköznapok kötelességeinek végzésében, akkor hűek leszünk életfontosságú döntéseink pillanatában is. Ha pedig negatív tapasztalatokról van szó, akkor az apró hűtlenségek egyre érzéketlenebbé tesznek bennünket olyannyira, hogy a nagyobb mulasztások sem tűnnek súlyosnak. Jézus azonban ennél sokkal többet akart mondani hallgatóinak.

A szóban forgó példabeszédet meg lehet úgy is közelíteni, hogy megfigyeljük, milyen helyzetben mondta azt Jézus. Nem véletlen, hogy a „hűtlen intéző” példabeszéde közvetlenül a „tékozló fiú” példabeszéde után következik. Vonjunk párhuzamot a két példabeszéd között. Ott volt egy fiú, aki eltékozolta apja vagyonát, itt van egy intéző, aki eltékozolja gazdája vagyonát. Ezért ennek a példabeszédnek azt a címet kellene adnunk, hogy a „tékozló intéző”. Mindketten eltékozoltak valamit, ami nem az övék volt.

Ennél a pontnál, azonban fordulat következik be. Amint, ugyanis, a tékozló fiú esetében a főszereplő nem a fiú, hanem az apa, amiért a példabeszéd igazi címe: „a jóságos apa”, úgy itt sem az intéző a főszereplő, hanem a gazda, aki nemcsak, hogy nem csapja el intézőjét, hanem még meg is dicséri őt. Ott az apa örül, hogy fia visszajött, nem bánja, ha a vagyon el is úszott, fontos a gyerek. Itt a gazda hasonló módon viselkedik: nem bánja, hogy megkárosították őt, örül annak, hogy intézője megtért és odafordult mások felé, hogy azokon segítsen bajukban. Saját baja mások baja felé irányította tekintetét.

Ezek után két vigasztaló üzenetet tudunk kiolvasni ebből a példabeszédből. Az első üzenet az, hogy Istennek fontosabb az ember, mint az anyagi értékek. Vesszenek királyságok, menjenek csődbe bankok, fontos a gyerek, fontos az intéző, fontos az ember, Isten gyermeke, akiért Krisztus meghalt és feltámadt.

A második üzenet az, hogy mindig van visszaút. A tékozló fiú messzire tévelygett el, de onnan is visszahívta őt az atyai szeretet. Az intéző szintén messzire merészkedett gazdája vagyonát illetően, de onnan is visszahívta őt gazdája nagylelkűsége. A kereszténység a remény vallása, a mindig nyitott ajtó vallása. Jézus Krisztusban a mi Istenünk kitárta karját a Kereszten és ezek a karok tárva maradtak azóta is, hogy mindenki, aki ránéz, tudja, hogy van visszaút, hogy az Atya hazavár bennünket. Ez minden reményünk alapja és forrása.(Ám 8, 4-7; 1 Tim 2, 1-8; Lk 16, 1-13)