„Isten örömteli szeretete” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 24. vasárnapra
Az évközi huszonnegyedik
vasárnap első olvasmánya a Kivonulás Könyvéből vett részlet, amelyben Isten megértő
szeretetéről olvasunk. Miközben Mózes a hegyen tartózkodott, a nép eltévelygett, „letértek
az útról, amelyet előírtam nekik”, ahogyan maga Isten fogalmaz. Jogos haragja ellenére
Mózes közbenjárt a népért és megnyerte számukra Isten megbocsátását. Ilyen a mi Istenünk:
mindig kész megbocsájtani. A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt
első leveléből vett szép ima: az Apostol hálát ad Urának, Jézus Krisztusnak, aki annak
ellenére, hogy korábban üldözte az Egyházat, meghívta őt, hogy az irgalmas isteni
szeretet tanúja legyen. Isten irgalmas szeretete minket is végigkísér életünk buktatóin. Az
Evangéliumban Jézus két kedves képet tár szemünk elé: az elveszett bárány, és az elveszett
drahma példabeszédét. A két példabeszédet egységbe fűzi az irgalmas, nagylelkű, sőt
örömteli Isten képe. Erre abból következtethetünk, hogy mindkét esetben, első tekintetre,
a fáradtság nem éri meg a keresett és megtalált dolog értékét. Az első példabeszédben
a pásztor otthagy 99 juhot, hogy egyet megkeressen. A második példabeszédben az asszony
feláldozza éjjelét, hogy megtaláljon egy elveszett drahmát. Álljunk meg egy pillanatra
az első példabeszédnél. Volt egy pásztornak száz juha és egy elveszett belőlük. Erre
otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az elveszettet. Furcsa számadás
ez, ahol egy többet ér, mint kilencvenkilenc! Csakhogy itt nem matematikáról van szó,
hanem szeretetről, amely nem számokban, hanem egyénekben gondolkodik. Istennél nem
a statisztikák számítanak, hanem az ember. Hasonló logikát figyelhetünk meg, amikor
Jézus a szamáriai asszonnyal beszélgetett: ez az egy nő fontosabb volt neki, mint
a tizenkét tanítvány! Vagy gondoljunk az apró termetű adószedő Zakeusra, aki Jézusnak
fontosabb volt, mint egész Jerikó összes farizeusa, akik magukat igazaknak tartották. Jézus
példabeszéde az elveszett drahmáról elmondja, hogy egy asszonynak volt tíz drahmája
és ebből elvesztett egyet. Tűvé tett mindent mire végre megtalálta. Nagy örömében
összehívta szomszédjait és ismerőseit, és ünnepséget rendezett, amely valószínűleg
sokkal többe került, mint amennyit az elveszett drahma önmagában ért. Csakhogy az
öröm nem követi az ész logikáját. A példabeszéd végén Jézus feltárta ezt az új, furcsa
logikát: így örülnek a mennyben minden egyes megtért bűnösnek. Álljunk meg egy
pillanatra ez előtt a példabeszéd előtt is és fontoljuk meg, hogy milyen tanulságot
vonhatunk le belőle. Amikor mi Istenről és a mennyei hazáról gondolkodunk, akkor leginkább
vagy azt képzeljük, hogy Isten állandóan figyel bennünket, vagy az a benyomásunk,
hogy az ottaniak (pl. megboldogult szüleink, a már üdvözült Szentek), fejcsóválva
rosszallják eltévelyedéseinket, esetlenségeinket. A vasárnapi Evangéliumban Jézus
másmilyen képet fest a mennyei Atyáról és azokról, akik már Nála vannak a mennyországban.
A mennyei Atya és a mennyei boldog társaság nagyon tudnak örülni nekünk, ha hálásak
vagyunk a kapott jókért, ha nagylelkűen megsegítjük bajbajutott embertársunkat, ha
őszinte szívvel megsiratjuk bűneinket. Köszönjük meg Jézusnak, hogy nem az ész
rideg logikája szerint tekint ránk, hanem a szív logikáját követi, ami azt is jelenti,
hogy nagyon tud örülni a mi apró sikereinknek, és ez további biztatást jelent az úton. Az
Evangélium mindig felszólítás és biztatás is: menj, és tégy hasonlóképpen. A vasárnapi
Evangéliumban hallott két példabeszéd arra szólít fel bennünket, hogy fontoljuk meg,
hogyan értékeljük mi az embereket? Vajon gazdagságuk, hírnevük, betöltött szerepük
alapján, vagy azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy minden ember önmagában
hordozza értékét? Ilyen szempontból nincs „kis értékű”, és „nagy értékű” ember. Kérdezzük
magunktól azt is, hogy tudunk-e örülni mások sikerének, örömének, boldogságának, egészségének,
vagy alig titkolt irigységgel tekintünk embertársainkra? Az Evangélium ilyen szempontból
is „örömhír”: keresztény érettségünk egyik erőteljes mutatója, hogy tudunk-e örülni
mások örömének?(Kiv 32, 7-11; 1 Tim 1, 12-17; Lk 15, 1-10)