„A keleti katolikus egyházak fontos szerepet játszanak az ortodoxokkal való egység keresésében” – interjú Cyril Vasil’ érsekkel

A Keleti Egyházak Kongregációjának titkára az október 10-e és 24-e között a Vatikánban megrendezésre kerülő püspöki szinódus „házigazdája”, interjút adott az olasz jezsuiták havonta megjelenő missziós folyóirata, a „Popoli” – Népek számára.
A főpásztor, aki a katolikus egyház „másik tüdejével” foglalkozik, először azokra a kérdésekre válaszol, hogy mi a szerepe a keleti egyházaknak az egyetemes katolikus közösségben? Milyen kihívásokkal kell szembenézniük? Vasil’ érsek, aki szerint az élénk és sokszínű keleti egyházak kevéssé ismertek a latin szertartású hívek számára, az interjúban bemutatja a keleti katolikus közösségek összetett mozaikját, amelyek az emigráció következtében ma már az egész világon szétszóratásban élnek. A következő egyházakról van szó: szír és szír-malankár, káld, örmény, kopt, maronita, etióp, valamint szír-malabár egyház.
Cyril Vasil’ érsek, a kassai születésű jezsuita megállapítja, hogy a katolikusok nem megfelelően ismerik saját hagyományukat. „Gyakran megkérdezik, hogy ortodox vagyok-e, mert bizánci rítus szerint mutatom be a szentmisét” – mondta a főpásztor az interjúban.
Melyek a keleti egyházak és mik a jellemzőik? – erre a kérdésre a főpásztor elmondta: keleti rítusú közösségekről van szó, amelyek a következő országokban, térségeken vannak jelen: Egyiptom, Etiópia, Eritrea, Irak, Irán, Dél-India, Libanon, Palesztina, Szíria, Jordánia, Törökország, Görögország, Ciprus, Albánia déli része, Macedónia, Bulgária. Ide tartoznak még a közép- keleteurópai országokban a bizánci rítusú szlávok és románok közösségei, valamint a kaukázusi országok. Rendkívül kiterjedt területről van szó, amely a nyugati országokat is érinti a diaszpórában élő hívek miatt. Számszerűleg a keleti egyházak viszonylag kicsinyek a latin szertartású katolikusokhoz viszonyítva: egy milliárdból mindössze 20 millió hívőt képviselnek. Jelentőségük azonban abban a képességükben áll, hogy különböző formákban mutatják be az egyetemes katolikus egyház gazdag örökségét. A kereszténység kezdetei óta ugyanis jelen vannak különféle rítusok és egyházi vezetési formák. Az első évezredben bekövetkezett egyházszakadás után, amely sajnos tanbeli, joghatósági és politikai okok miatt történt, a keleti katolikus egyházak nagy része azzal a szándékkal jön létre, hogy megújítsa Rómával való egységét. Az egyfajta rítushoz szokott latin világgal szemben ezek a közösségek joggal, meg kívánják védeni teológiai és egyháztani megközelítéseik különbözőségét, valamint rítusaikat. A hitben való egységben jelenlévő sokféleséget képviselik.
Vasil’ érsek hozzátette, hogy négy különböző szintű keleti katolikus egyház létezik. A patriarkális egyházak rendkívül önállóak a pátriárka és a püspökök megválasztásában – ilyenek a kopt, a káld, az örmény, a szír, a maronita és a melkita egyházak. Vannak nagyérsekségek, amelyek hasonló törvényhozó hatalommal rendelkeznek, de az egyházfő megválasztását a pápának meg kell erősítenie, miközben az ukrán és a szír-malabár egyházak szabadon választják meg püspökeiket. A metropolita egyházak alacsonyabb szintű törvényhozói hatalommal rendelkeznek. Ide tartoznak az etióp, a szír-malankár, a román és az amerikai rutén egyház. Végül az ún. „sui iuris” saját jogú egyházak közé soroljuk a bolgár, a görög, a magyar, a szlovák egyházakat, illetve a križevci bizánci egyházmegyét, amely magába foglalja az egész volt Jugoszláviát.
Vasil’ érsek a „Popoli” jezsuita missziós havilapnak adott interjújában felidézte a Keleti Egyházak Kongregációjának múltját, illetve rámutatott célkitűzésére. A Keleti Egyházak Szekcióját 1862-ben IX. Piusz pápa hozta létre a Propaganda Fide Kongregáció keretein belül, majd 1917-ben XV. Benedek pápa emelte kongregáció rangjára azzal a céllal, hogy kedvezzen a keleti szertartású egyházak növekedésének, védje meg azok jogait és tartsa életben liturgikus, egyházfegyelmi és spirituális örökségüket. A Kongregáció ugyanolyan fakultásokkal rendelkezik az egyházmegyéknek megfelelő eparchiák, a keleti rítusú püspökök, papok, szerzetesek és világi hívek felett, mint a Püspöki vagy Papi illetve Szerzetesi Kongregáció a latin szertartásúak esetében. Szoros kapcsolat áll fenn a Keleti Egyházak Kongregációja és a Pápai Keleti Intézet között, amelyet a Szentszék hozott létre és a jezsuitákra bízta vezetését.
A Közel-Keleten élő katolikusok helyzetéről szólva a Keleti Egyházak Kongregációjának titkára megállapította: 1300 éve a térség keresztényei demográfiai, politikai és kulturális kisebbségben élnek. Olykor üldöztetéseknek vannak kitéve, kulturális és társadalmi szempontból elnyomják őket, a polgári és politikai életben is hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Hosszú és fájdalmas történetről van szó. Ma az az egyetlen különbség, hogy a világ közvéleménye azonnal értesül a problémákról. A kivándorlási hullám túlmutat a közel-keleti térségen és eléri a nyugati országokat.
Egyes államokban elfogadják a keleti katolikus egyházakat, de nem adják meg számukra a növekedés, az evangelizálás, a misszió lehetőségét. A legjobb esetben megtűrt kisebbségek, akiknek tagjait etnikai és egyházi gettókba zárják. Ezeket a közösségeket nagymértékben segíti a hívek egyetemességének tudata és érzékelése. Megakadályozza, hogy ne essenek kétségbe. Továbbá a keleti katolikusok elszórtan már jelen vannak az amerikai földrészen, Ausztráliában és Nyugat-Európában is. Felmerül tehát a kérdés, hogy hogyan biztosítsuk az elvándorlók lelkipásztori ellátását? Exarhátusok jöttek létre Angliában, Franciaországban, Németországban. Az USA-ban és más amerikai országban kialakult változatos egyházi struktúrájuk. A helyi latin szertartású egyházak számára kihívást jelent, hogy befogadják őket és segítsenek nekik beilleszkedni az ország társadalmi és vallási környezetébe, életben tartva saját hagyományaikat. Sajnos egyes esetekben a keleti katolikus hívek beolvadnak a latin többségbe. Olasz- és Spanyolországban például az a kongregáció célkitűzése, hogy támogassa a nagy számban jelen lévő román és ukrán katolikusok közösségét, tiszteletben tartva az inkulturációt. Nem egyfajta olvasztótégelyről van szó, hanem olyan multikulturalizmusról, amely elfogadja a különféle szertartások és joghatóságok együttes jelenlétét. Ehhez a gondolkodásmód megváltoztatására van szükség: mindenkinek meg kell őriznie önazonosságát az új környezetben is.
Ami az ortodoxokkal való ökumenikus párbeszédet illeti, a keleti rítusú katolikus egyházak fontos szerepet játszanak az egység keresésében. Kulcsfontosságú földrajzi elhelyezkedésük is: jelen vannak a Közel-keleten, a kereszténység bölcsőjének térségében, vagy a Balkánon, illetve Dél-Indiában, ahol a szír-malabár és a szír-malankár rítus terjedt el. Olykor a párbeszéd gyakorlati okok miatt halad előre, mivel egységben az erő. A kisebbségi helyzetben szükséges a közös keresztény tanúságtétel és az együttműködés – hangsúlyozta Cyril Vasil’ szlovák érsek, a Keleti Egyházak Kongregációjának titkára, a „Popoli” – Népek – c. jezsuita missziós havilapnak adott interjújában.